hetedik biciklizés

Essünk túl rajta, mondom Szafetnak. Bár semmi kedvem az egészhez. A hatalmas teremben legalább száz lány van. Ismerősöket is látok közöttük. Olyanokat, akikkel már háltam egyszer, olyanokat, akikkel már háltam többször, olyanokat, akik már egy ideje várják a sorukat, és olyanokat, akik most vannak itt először. Mindenki reménykedik, reménykedik abban, hogy őt választom. Szafet egy szót sem szól, senki nem szól, mindenki csak lefelé néz. Áll a csöndben a levegő. Tényleg jól vásároltak, állapítom meg, válogathatok kedvemre egy ideig. Válogatnék is, de ekkor az egyik lány olyat tesz, amit eddig még senki nem mert megtenni. Felemeli a fejét, és a szemembe néz.

hatodik biciklizés

Megint Szafet. Csak nem hagy békén. Ő az egyetlen ember a háremben, akinek bármikor nyitva az ajtóm. És ő az az ember, aki nem hajtja végre az utasításaim. De rá nem tudok haragudni. És megint elmeséli, hogy a hárembe újabb hölgyeket hoztak, és a nők csak arra várnak, hogy pillantást vessek rájuk. És van valami Szafet arckifejezésében, ami arra buzdít, hogy engedelmeskedjek neki. Én neki, és nem ő nekem. Jó, mondom, de kérek még egy kis időt. Hogy még egyet szippantsak a csöndből.

ötödik biciklizés

Egy hatalmas terembe vezettek. Legalább száz lány volt ott még rajtam kívül, egyik szebb, mint a másik. Nem is értettem, mit keresek közöttük. Azt mondták, ez most egy különleges pillanat lesz, ha szerencsém van, én lehetek a ma esti kiválasztott, és ha jól teljesítek, akkor nem csak egy éjszakáról lehet szó. De azt nem mondta senki, mit takar a különleges pillanat, a szerencse, a kiválasztottság, a teljesítés, a többi éjszaka. Volt időm gondolkodni, mert csak álltunk ott némán, és semmi nem történt. Ijesztő volt a csönd, és a nap beverődő fényében egy parányi kis bogárka pihegett át a termen. Arra gondoltam, legszívesebben elrepülnék most vele én a világ végéig is.

negyedik biciklizés

Szafet zavarja meg a csöndöm. Tájékoztat, hogy újabb hölgyeket hoztak, estére már meg is látogathatom őket, ha van kedvem. Nincs kedvem, mondom neki. Egyedül akarok lenni. Csak ülni szeretnék végre szótlanul, és magam elé nézni. Nem kell sem az alacsony, sem a magas, sem a kövér, sem a sovány, sem a telt keblű, sem a kismellű, sem a széles csípőjű, sem a karcsú, sem a fekete, sem a vörös. Hát nem érti meg senki, hogy magányra vágyom? Hogy hagyjonak békén? Hogy nekem csak ő kell?

harmadik biciklizés

Azt mondták, szépnek kell lennem. Meg kívánatosnak. Mert ha szép vagyok és kívánatos, akkor valami különleges dolog történik majd velem. És megnézték a bőröm. Megsimogatták. Elégedetten bólogattak. Mind a négyen. A fürdőbe vezettek, hiába tiltakoztam, hogy tudok én mosakodni, meg szemérmes is vagyok, meg ne nézegessék a testem. De azt mondták, mindezt az én érdekemben teszik. És hogy nekem majd jó lesz. Úgy döntöttem, hagyom magam, alávetem magam a négy nő akaratának, talán így előbb megtudom, hol is vagyok, miért is vagyok itt. Beletörődve hagytam, hogy tisztára mossonak. Újabb emberek érkeztek, férfiak, hasra fektettek, gyengéden masszírozni kezdtek. És most nem tiltakoztam, tudtam, hogy hiába minden erőfeszítés, úgyis az lesz, amit ők akarnak. Csak még azt nem tudtam, mit akarnak. Szőrszál nem maradt rajtam, minden egyes pihét eltávolítottak rólam. Csak a szempillám és a szemöldököm élte túl. Körömfestés következett, majd egy újabb nő bekente a testem. Sosem éreztem még ilyen illatokat. Miközben a hajam fésülgették, egyre izgatottabban vártam, mi is történik ezek után velem. És miért pont velem? Hiszen bárkivel történhetne.

második biciklizés

Elegem van. Elegem van abból, hogy sosem tehetem azt, ami nekem tetszik. Amit szeretnék, és amikor szeretném. Mindenféle előírás, szabály, meg utálom. Még egyedül sem hagynak soha. Pedig hányszor vágyom a magányra. És olyan jó most a csönd. Sehol senki. Elüldöztem magam körül mindenkit. Ne etessenek, ne fürdessenek, ne illatosítsonak, ne öltöztessenek. Hányszor elátkoztam már a pillanatot, hogy én vagyok én. Pedig hányan irigykednek rám, hányan szeretnének a helyemben lenni. De most jó. Most jó a magány. Jó a csönd. Jó, hogy egyedül vagyok. Kell ez nekem. Kellesz nekem.

első biciklizés

Azt sem tudom, hol vagyok. Bármerre nézek, mindenhol csillogás, arany, hatalmas termek, illatok, rácsok. És csönd. Csönd uralja a rejtélyes termeket, a titokzatos palotát. Annyit mondtak csak, hogy mától rendszer lesz az életemben. Semmi fejetlenség, semmi összevisszaság, semmi rögtönzés. Mindennek helye van, mindennek ideje. És mindent megtudok majd időben. Csak még azt nem tudják, hogy én nem szeretek várni. Mindent tudni akarok. Most. Rögtön. Akarom tudni, hol vagyok, akarom tudni, miért, akarom tudni, ennyire egyszerű a dolog. De senki nincs a közelemben. Senki nincs, aki válaszolna.

tizennegyedik biciklizés

Fogsz?

Foglak.

tizenharmadik biciklizés

Volt nálam a Doktor úr, és azt mondta, Török Zoli nincsen, nem létezik, ne higgyek benne. Vagy ha úgy gondolom, mégis, bizonyítsam be a létezését, és azt is, hogy szeret. Gondolkodtam, de nem találtam bizonyítékokat. A Doktor úr megnyugodott, azt mondta, szedjem az orvosságokat, majd elment, és magamra hagyott. Sokáig ültem szótlanul, és megállás nélkül sírtam. Arra gondoltam, nincs a világban az a szomorúság, ami nem szakadt rám egy pillanat alatt. Estélig be sem gyújtottam, fény nélkül ültem a hideg szobában, amíg be nem sötétedett. Akkor kopogtak az ablakon, kidugtam a fejem, és ahogy Zoli szemébe néztem, tudtam, neki nem kellenek bizonyítékok.

tizenkettedik biciklizés

Ma egész nap az ajtaját kapirgáltam, hogy beengedjen, de ő még csak nem is válaszolt. Az ablakok sötétek voltak, de tudtam, ha van bent valaki, akkor az hallja a hangom. Egy pillanatra azt hittem, az egészből semmi nem volt igaz, és mindent csak képzeltem, de ezt nem hittem, mert nem hihettem.

tizenegyedik biciklizés

Ahogy jönnek vissza az emlékeim, sok minden eszembe jutott. Többek közt az is, hogy volt egyszer valakim, akit elvesztettem. Az is eszembe jutott, hogy van egy uram, aki az az ember. Egyszer ez az ember ránknyitott, te éppen rajtam feküdtél, és hangosan szuszogtál. De úgy látszik, nem csak számunkra szűnik meg olyankor a külvilág, hanem fordítva is igaz, mert a férjem úgy jött be, és úgy ment ki a szobából, mintha mi ketten ott sem lettünk volna. Pedig tudom, hogy ott voltál, a kalapod letetted a székre, a szoknyám meg a nyakamig emelted, és én már attól a gondoltattól elélveztem, hogy hamarosan belémhatolsz.

tizedik biciklizés

Amikor felébredtem, és megkérdezték, hogy hívnak, állítólag azt mondtam: Szoltán, Török Szoltán. Mást is meséltek, szépet is, és kevésbé szépet. Belestem a lepedő alá, sebeket láttam a testemen, és a bőröm is öregedett jó néhány évet. Kérdeztek még mást is, de én semmire nem emlékeztem. Később jött hozzám egy ember, aki csak annyit mondott: ha elmentél, akkor haza se gyere már többé.

kilencedik biciklizés

Az éjszaka a következő levelet tűzték a kormányomra:

"Már három napja nem írtam neked, Kedvesem. Emlékszel? Észrevetted? Itt ülök az ágyad mellett, és csak figyellek. Nézem, ahogy alszol. Ja. És közben megfejtettem a rejtvényt: ha bal kezemmel fogom a bal, és jobb kezemmel a jobb melled, akkor nem biztos, hogy keresztben állnak a karjaim. Lehet, hogy mögötted állok, és tartalak. Foglak. És veled együtt nem esem le én magam sem. Szeretlek."

Szeretem.

nyolcadik biciklizés

Egész nap az ágyad mellett ültem, és néztelek. Rájöttem, honnan ismerlek. Miután véletlenül a mellbimbódhoz ért a kezem, a bal tenyerembe fogtam a bal, a jobba a jobb melled, és minden megvilágosodott. Mondtam, hogy el fogok tévedni az időben, és így is történt. Sok mindent nem értettem körülöttem. Az emberek ismeretlen nyelven beszéltek, azt mondták zip, fájl, ímél, szkájp, pornófilm. De ahogy elnézem, buták ezek a doktorok, egész nap hozzád sem érnek, csak a villogó képeket nézik egy falon, ezért te csak nekem higgy, itt vagyok melletted, és most már mindig itt is maradok. Amikor a combjaid közé tettem a kezem, egy pillanat alatt nedves lett mindened és mindenem, meg sem kellett mozdulnom, hogy élvezzelek. Elalvás előtt a biciklizés tekervényes múltjából olvastam föl neked részleteket, de aztán mégsem aludtam, hanem tovább néztelek.

közös biciklizés

Csak ritkán jutok el a zónába. Ma viszont bejutottam, és majdnem bent is maradtam. Egy hatalmas virágot lépkedtem neked a hóba, így lett belőle hó, virág. Megnéztem felülről is, habár tudtam, nehezen fogok visszatalálni az időben. Ahogy lépkedtem, egyszercsak mellettem sétáltál a fehérségben. Fogtad a kezem. Útközben láttunk egy hollót és egy halott kutyát, a kutya fejét már félig megették a rókák. Hallgasd a csöndöt, suttogtam, és te hallgattad. Később találtam a zsebemben egy levelet, amiben azt írta, az angyalok a tökéletesek, és nem mi, a hibátlanok. Megismertem, a néger pap kézírása volt. Amikor kiértünk a zónából, az út végén ott állt a biciklink, amit már rég elveszettnek hittem.

hatodik biciklizés

És a hó tovább esett. Betakart lassan mindent, a kerékpár nyomait is mögöttem, ezért sűrűn hátranéztem, mert féltem, soha többé nem találok vissza oda, ahova szeretnék. A temetőkaput régen nem nyithatta meg senki, rozsdás volt a kilincs is, a kerítésen kerestem egy rést, azt léptem át, hogy bejussak. A biciklit otthagytam a földön, úgysem járt arra senki. Nem akartam félni, és nem is féltem. Arra gondoltam, az élők közt vidámabb a tánc, mert lépek egyet balra, hogy aztán léphessek jobbra is. Mi sem egyszerűbb. A holtak tánca viszont szimplán lazább, tökmindegy, hogy merre hányat lépsz. Arra gondoltam, nem mondtam el, mert nem tudtam, hogyan mondjam, hogy egyszer aggódásból átbicikliztem egy egész éjszakát fagyban és hóesésben. Lámpám sem volt, ordítoztak is rám a kocsisok. De most nem tudtam, merre induljak, így csak álmatlanul forogtam. A temető végében megtaláltam a sírt, amit kerestem, de név már nem volt rajta: lekopott a hosszú évek alatt.

ötödik biciklizés

Csak álltam, és néztem mozdulatlan. Nem mertem hozzáérni, olyan gyönyörű volt a teste, és attól is féltem, ha megérintem, szertefoszlik, mint egy tovatűnő álom. Csak gondolatban indult el a nyelvem. A köldökénél kezdtem. Lassan köröztem a gödröcskében, majd a szélét is körbenyaltam. Mind nagyobb és nagyobb köröket jártam be, az egész hasát bekalandoztam. Elmondhatatlanul bársonyos volt a bőre, és mintha csillámporral szórták volna be, apró, édes kis szemcsék ragadtak a nyelvem hegyére, ahogy haladtam körbe-körbe. Véletlenül a bal mellbimbójához ért a kezem, a jobbat pedig a számmal csiklandoztam. Melegség öntötte el a mellét, a bimbók pedig duzzadni kezdtek. A fogaimmal rágcsáltam őket. Próbáltam minél finomabban harapni, nehogy fájdalmat okozzak. Éreztem, hogy a kezem megindul a hasán lefelé, amikor megnyikordul az ajtó, kinyitom a szemem, és tudom, hogy el kell tűnnöm, de azonnal.

negyedik biciklizés

Egész nap egy régi családi albumot nézegettem. Próbáltam ismerősöket felfedezni a képeken, de senkit nem találtam. Amikor csuktam be az egyik utcára néző ablakot, a kitört üvegdarab megvágta az ujjam. Figyeltem, maradnak-e utánam vérnyomok, de a hó fehér maradt. A kerti hintára is felültem, és szótlanul hintáztattam magam percekig. Nagyon jó volt, egy csomó emlék az eszembe jutott. Ma tovább néztem az ismerősnek tűnő nőt a klinikán, és miközben takartam be a meztelen testét, véletlenül a bal mellbimbójához ért a kezem.

harmadik biciklizés

Ébredéskor eszembe jutott egy mondat, azután egész nap azt ismételgettem. A nőket szeretem, mindig is a nőket szerettem, ezt mondogattam, pedig nem is emlékszem, mikor voltam utoljára nővel. Vagyis én igen, de a testem már nem. Reggelire két almát és egy kiflit ettem. Sokáig néztem a kés pengéjét, és mozgattam le-fel az arcom előtt, de nem tudtam eldönteni, barnának vagy zöldnek látszik-e benne a szemem. Időben beértem a klinikára, pedig kerülőúton mentem, pont szembe sütött a nap, és elkápráztatott a fénye. A vizit előtt még volt időm végignézni az ágyakon. Tegnapelőtt egy fiatal nőt hoztak be, kék-zöld foltokkal volt tele a teste, és már annyira átfagyott, hogy alig lehetett életet lehelni bele. A professzor többször is megvizsgálta, később egy ismeretlen orvos is megjelent, és miután hosszasan konzultáltak, úgy döntöttek, legjobb lesz, ha lekötözik. Sokáig álltam az ágya mellett, valahonnan ismerősnek tűnt az arca. Szépek legyenek az álmaid, csak ennyit suttogtam neki végül.

második biciklizés

Miközben jöttem hazafelé, át a hegyen, elfogyott a levegőm, és meg kellett állnom egy pillanatra. Egy fához támasztottam a biciklit, és megindultam befelé a rengetegbe, egyenesen a sűrűjébe. Minden nagyon fehér volt körülöttem, és az égből is ismeretlen fehérség szállingózott. Végig úgy éreztem, valaki a kezében tartja a kezem. Egy női hangot is hallottam, mintha azt kiabálta volna utánam, hogy Zoli, Zoli, de amikor hátranéztem, senkit nem láttam. Akkor eszembe jutott a tegnapi eset, és hirtelen kifutott a vér az agyamból. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamhoz nyúljak, és így is tettem. Durva voltam, és határozott. Gyorsan el is élveztem. Végül magamhoz öleltem az első fát, és a nedves tenyerem a kérgébe töröltem. Visszafelé találkoztam egy emberrel, aki fát lopni indulhatott, bólintottam neki, de ő szóra sem méltatott.

első biciklizés

Reggelire egy kiflit és két almát ettem. Miközben hámoztam le a gyümölcs héját, a napfényben megvillant a kés pengéje, és egy másodpercre visszatükröződött benne az arcom. Odanéztem, de hirtelen nem ismertem fel magam. Ma sokat dolgoztam, késő éjjel lett, mire sikerült mindent elrendeznem. Este mentem egy kört a biciklimmel, ragyogott rám a hold, nagyon hideg volt, de nem fáztam egy percre sem. Amikor a kört befejeztem, nagyot dobbant a szívem, mert mintha gondolt volna rám valaki erősen. Egy pillanatra a hangom is megbicsaklott, majd emlékképek sejlettek fel, nem tudom, hogy honnan. De mély volt mindegyik, és fájdalmasan szép. Fürdés közben egy apró tüskét fedeztem fel a bal mutatóujjamban, aztán addig szopogattam, amíg nyoma nem veszett végleg. Tegnap éjjel egy kápolnáról álmodtam, térden állva kellett imádkoznom sokat, hogy a lelkem megnyugodjon. Asszonyok szaladgáltak körülöttem fekete kendőkben, és a rossz fogsorukkal körbevigyorogtak. De végül csak megmenekültem.