tizenötödik biciklizés

Egy hirtelen ötlettől vezérelve biciklire pattanok, és nekiindulok a vakvilágnak. Úti célom nincs, de célom van: akárhol is, de Zoli nyomát megtalálni. Órákon át hajtok a hóesésben, fények jönnek velem szembe, és emberek rázzák az öklüket utánam, de engem semmi nem tud érdekelni, csak pedálozok előre rendületlen. Bejárom az ismerős helyeket, a parkokat, a ligeteket, mindenhol megfordulok, ahol Zolival együtt voltam, ahol Zoli a kezem fogta, ahol Zoli a nyelvével csiklandozta a nyelvem, ahol Zoli vállára hajthattam a fejem. És tudom, hogy nekem van igazam, és nem az uramnak. Zoli van, igenis létezik, és nemcsak én képzelem őt magamnak. És eszembe jut, mennyi érzelmet, mennyi szépséget, mennyi törődést, mennyi kedvességet hozott az életembe. Árkon-bokron átvágok, és biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálom. Aztán elsötétül minden, és amikor észhez térek, kék-zöld foltok vannak a karomon és a lábamon, fáj mindenem, a hajamban tüskék és levelek, semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a harapásnyom a combomon tőle származik. A hópelyhek lassan belepik a testem, és lassan minden fehér lesz körülöttem.

Azt hiszem, egy percem maradt, hogy írjak. Mit tudok ennyi idő alatt írni, amit eddig még nem írtam? Talán csak annyit, hogy szeretlek. Pedig sokszor leírtam az utóbbi időben, annak ellenére, hogy nem szoktam leírni, és mondani sem, de azért tudnod kell, hogy akárhányszor leírom, mindig újra és újra csak azt érzem, hogy tényleg nagyon szeretlek, és így még soha senkit, és így talán már soha senkit nem is fogok szeretni. És itt vége. Kezd nagyon hideg lenni.

Az UTV kamerája előtt vágott át az M1-M7-es beveztő szakaszán egy kerékpáros szombat reggel. A képeken feltűnt a kétszer négy sávos úton kerekező ismeretlen. Az ön- és közveszélyes akcióról videó nem készült, de a kép megvan.

Reggel fél kilenc körül a Budaörsi úton keresztbe halad egy kerékpáros, miközben a havas úton közeledik a BKV-busz, és két vélhetően gyorsabban haladó autó. A kamera látószöge miatt nem látszott, hogy az elválasztó terelőkorlátok megmászása után katasztrófaokozás nélkül átért-e a túloldalra, de balesetről nem érkezett a környékről hír.

http://kerekagy.blog.hu/2010/01/30/bringas_amokfuto_az_m1_m7_esen

tizennegyedik biciklizés

Amikor tükörbe nézek, látom Zolit a szememben. Már fent volt a hold, amikor ma találkoztunk, örömömben egy pillanatra a saját nevem is elfelejtettem, és tévedésből Ágnest mondtam. De az ablakot kinyitottam, hogy Zoli könnyebben bejöhessen. Erősen megmarkoltam a grabancát, hogy a párkányról ki ne essen, magamhoz húztam, és ha lehetetlen helyzetben is, de úgy mozogtam, hogy ő minél előbb elélvezzen. Aztán hagytam, hogy menjen, és arra gondoltam, néha nem is tudja, hogy én őt mindig látom. Úgy éreztem, nyálas lett a szám széle, de amikor a zsebkendőmmel odanyúltam, vércsík maradt az ujjamon.

tizenharmadik biciklizés

Ma az uram megkérdezte, szerelmes vagyok-e még mindig Török Zoliba. Nemmel válaszoltam. Pedig ha tudná, Zolit hol nem rejtegetem, maga is meglepődne. Olykor a kabátom belsejéből, olykor a szoknyám ráncai közül bújtatom elő. Mert előbújtathatom bármikor, meghallgatott engem a Jóisten. Megmutatta nekem az utat Zolihoz: megtaláltam ott fönt a magasban, és azóta el sem engedem. Egyszer még régen, felkerekeztem a hegyre, emlékszem, semmi nem tarthatott vissza, sem a hideg, sem a méteres hó, sem az uramtól való félelem. A Zoli bent ült a szobában, nézett maga elé, de aztán meglátott, és szó nélkül berángatott. Rögtön nekem esett, rögtön dugta is a nyelvét a számba, majd miután kihámozott mindenemből, a csúnyámba is beledugta, és addig nyalogatta, amíg onnan az utolsó csepp pinalét is kiszipogta. Akkor éreztem először, hogy elveszik a józan eszem. Azóta meg még jó néhányszor.

tizenkettedik biciklizés

Olykor azt hiszem, hogy Zolit csak álmodom. Pedig minden pillanatban érzem az ízét a számban, és minden pillanatban érzem a keménységét a lábam között. És érzem a nyelvét is, ahogy simogat, a fogait, ahogy néha finoman, néha durván belém harap, de leginkább a tekintetét érzem magamon, pedig tudom, hogy más nem is láthatja, hogy látom: a szemével követi minden mozdulatom. 

tizenegyedik biciklizés

Amikor Zoli ma megjelent, az uram éppen ott ült velem szemben. Cédrusfát égettünk, parázslott a szeme, és féltem, hogy ismét előveszi a korbácsot. Tényleg: még azt sem mondtam, hogyan nevezlek. Klára. Az én nevem Klára. És nem mindegy, hogy mire fekszel: nedves kőre, vagy kedves nőre, ezt tartsd észben. És imádlak, mondtam ma már? Mondtam? Tudod: memóriám, aki te vagy.

tizenegyedik biciklizés

Néha magam sem tudom, mi a való, és mi az, amit csak képzelek. Ma eljött Zoli, a hátsó ülésre ültetett, és mentünk egy kört a biciklivel. Aztán letepert, lerángatta rólam a szoknyám, a harisnyám és a bugyogóm, majd a lábam közé hajolt, és a nyelvével addig izgatott, amíg el nem élveztem a gyönyörtől. Sokáig tartott, de Zoli türelme nem lankadott. Amikor a csúcsra értem, egy pillanatra minden megállt körülöttem, csak távoli fényeket láttam ragyogni, és tudtam, a mennyekben vagyok. Nem tudom, a jövő volt az, a múlt vagy a jelen, de hogy Zoli ott állt velem szemben, ez mint a halál, oly bizonyos.

tizedik biciklizés

Csak egy vagyok a háremedben a sok közül, ne tagadd, mondtam ma Zolinak, de ő csak a fejét ingatta. És eljött a nap vége, és ahelyett, hogy elverte volna a fenekem, ő puszit nyomott a homlokomra.

zoli kocsit hajt

Zoli kocsiba pattant, aztán hirtelen elviharzott. Nem mondta, de tudtam, napokig nem láthatom. Azt is tudtam, messzire megy. És féltem, hogy soha nem jön vissza. Legszívesebben beültem volna mögé a hátsó ülésre, és nem szállok ki sohasem. Gondoltam, hogy biciklire pattanok, és utána eredek, de még azt se mondta, hova megy. Törölgettem csak a szemem, mert por szállt beléje. Legalábbis azt gondoltam, majd ezt mondom, ha valaki megkérdezi. De senki nem kérdezte, mert egész nap egyedül voltam. Az uramat se láttam. Sötét volt, és nagyon hideg. Lehetett vagy mínusz tíz. Próbáltam dörömbölni az ajtón, hátha valaki meghallja, de a falak csak azt visszhangozták, hogy Zoliii, hiányzoliii, hiányzoliii.

nyolcadik biciklizés

Ma váratlanul betoppant hozzánk Zoli. Az uram szerencsére nem volt itthon. Úgy meglepődtem, hogy majdnem hanyatt estem, de Zoli még idejében megfogott. Azt mondta, ma koncert lesz a házban. És egy egész zenekar jelen lesz. Mindenféle hangszer. Csak néztem, hogy mit akar. De ő csak mondta: fúvós, vonós, pengetős, pörgetős, ütős. Billentyűs nem, mert tudja, hogy azt nem szeretem. Fagott, furulya, lant, hárfa, gitár, hegedű, fuvola, meg a többi, amit csak el tudok képzelni. És minden hangszeren ő játszik majd. De Zoli valódi hangszerek helyett az én testem használta. Először is kiemelt a tokból. Minden egyes érintése, ahogy hozzám ért, gyönyörű hangként szólalt meg belőlem. Az én hangom lett a zene. És úgy játszott, de úgy, de úgy, hogy mindenki megirigyelhetné. És a Zoli pengetett, a Zoli fújt, a Zoli szívott, a Zoli vont, a Zoli pörgetett, a Zoli ütött. Elhúzta a nótám síppal, dobbal, nádihegedűvel. Azt sajnálom csak, hogy ezt a zenét soha, de soha senki más nem hallhatja. Sem a csettintéseket, a dobbantásokat, a szájbőgőzést, az oboázást. Az ajaksípokat, a nyelvsípokat. Nem láthatják a dobolást, a vonó játékát, a szextetteket. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire rajongok a zenéért. Meg a Zoliért persze.

hetedik biciklizés

A földön fekve tértem magamhoz, egész nap a padlón volt az agyam. Volt pár halálközeli élményem is, azt hiszem. Végigolvastam mindent, amit valaha csak írtam, de csak egy mondat ismétlődött bennem újra meg újra, mint egy fölakadt gramafonlemez:

Zoli, jól szíven szúrtál te engemet!

hatodik biciklizés

Éppen éjfélt harangoznak, amikor nem bírom tovább, kinyitom az ablakot, és elszököm Zolihoz. A kertek alatt megyek, hogy ne lásson senki, de nincs szerencsém: ég a lámpa, Zoliéknál a mama árnyékát látom többször is elsuhanni. Aztán mégis szerencsém lesz. Amikor belesek a kerítésen, Zoli egy nagy fekete paripát csutakol, a lovon habzik a verejték, aztán Zoli a ló tajtékos szájához nyúl, majd a sajátjához teszi a kezét. Alig bírok az ujjaimmal. De akkor felébredek. Csak álom volt megint. A múltkor is mondták. És megint felébredek. És Zolit látom, ahogy egy nagy fekete paripát csutakol. Sós ízt érzek a számban. Hiányzik a biciklim. Erre biztosan emlékszem. 

ötödik biciklizés

Amikor kiléptem a templomból, hirtelen nem tudtam, merre is menjek tovább. Biztos voltam benne, hogy ha nem érek haza időben, megint elver az uram, megint belém tömi a bogyókat, megint bezár a pincébe, és megint hallgathatom napokig az üvöltözését. De a titkos gyónásom után olyan tisztának éreztem magam, hogy semmiféleképpen nem tudtam volna elviselni a férjem társaságát. Hallottam, ahogy az asszonyok összesúgnak a hátam mögött, de nem törődtem velük, már régóta nem törődtem azzal, mit beszélnek rólam, legfeljebb csak nyelvet öltöttem, aztán pattantam a biciklire, és repültem boldogan az én szerelmemhez. De a biciklimnek már megint nyoma veszett, így nem rohanhattam sehova, ezért úgy döntöttem, visszamegyek a templomba, és addig imádkozok, amíg meg nem segít engem az én Istenem. Nem tudom, hány imát mondhattam el, de biztos, hogy rengeteget, mert a folyamatos mormolástól el is szunnyadtam. Amikor felriadtam, csak annyit éreztem, hogy valaki a hátam mögött matat, és már emeli a szoknyám, és már megindul belém a szerszáma, és már bennem van, és csak dagadt, és dagadt, és dagadt. És hirtelen felderengtek előttem is a csillagok, pedig az üvegvitrázson át világosan láttam, hogy még nagyban süt ránk a fény. 

negyedik biciklizés

A templomban pedig a következőket gondoltam: 

Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, mert minden reggel, délben, este, rosszul imádkoztam, és csak azért imádkoztam minden reggel, délben és este, hogy csak Zolival biciklizhessek, naponta többször szitkozódtam, amikor Zolit nem láthattam, vagy amikor nem volt velem, hazugságokra esküdtem, csak hogy velem legyen, minden eszközt felhasználtam, hogy csak én legyek neki, csak ő legyen nekem, a bűnre vezető utat szándékosan kerestem, szentmisére nem jártam, mert akkor is a Zolival bicikliztem, minden szentmise alatt csak bicikliztem. De hazudok, mert voltam templomban is, de akkor is csak a Zoli járt az eszemben, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a Zolira, a Török Zolira meg a biciklizéseinkre; szent dolgokkal tréfálkoztam, templomban rossz voltam, ott sem az Istent imádtam, hanem a Zolit, a férjemnek is hazudtam, nem engedelmeskedtem, nem segítettem, feleseltem, mert nem engedte, hogy a Zolival legyek, megszöktem, hozzá szöktem, mindenkit kijátszottam, veszekedtem, csúfolódtam, Zolit is a bűnre csábítottam, mert azt akartam, hogy velem malackodjon, mert azt akartam, hogy a fülembe is malacságokat suttogjon, mert azt akartam, hogy a csúnyámba nyúljon, és közben semmire sem vigyáztam, az egészségemre sem, csak a Zolit akartam szemérmetlenül, csak őt néztem szemérmetlenül, csak a Zoliról beszéltem szemérmetlenül, csak a Zolival játszottam szemérmetlenül; és loptam miatta, csaltam miatta, kárt okoztam miatta, másokat megloptam miatta, minden kötelességem csak a Zoli volt, a Török Zoli, semmi másra nem figyeltem, és hazudtam, és hazudtam, és hazudtam, és paráználkodtam, és paráználkodtam, és paráználkodtam, és sokszor paráználkodtam, és mindig önző voltam, mert folyamatosan azt akartam, hogy a Zoli csak az enyém legyen, csak az enyém, mindig, folyamatosan, állandóan, reggeltől reggelig, estétől estéig, és telhetetlen voltam, irigy voltam, és csak a Zolit akartam. De azért teljes szívemből bánom minden bűnömet, és ígérem, hogy csak a jóra törekszem.  

A jó meg a Török Zoli.

harmadik biciklizés

Hiába ígértem meg, nem bírtam tovább. Írnom kellett Zolinak:

"Pontos voltál. Mint mindig. Én meg késtem. Pedig igyekeztem. És előbújtál a sötétből. A dohányfüstöt meg valahogy el kellett oszlatnom. Nem szereted a cigiszagot. De hiába kerestem bármit is a táskámban, csak egy cukorkát találtam, mert mindig van nálam valami végszükségletre, és azt szopogattam akkor is, amikor a kezem fogva bevezettél az épületbe. Te csak néztél. Nézted. Titokban azt kívántad, bárcsak a farkad lenne a számban. Megcsókoltál. Annyira finom volt, ahogy beszívtad a nyelvem. A csókolózásaink is tökéletesek. Mindig, minden alkalommal. Ahogy a nagykönyvekben leírták. Szenvedélyes, érzéki. Mintha ez lenne a földön nyelveink küldetése, hogy folyamatosan egymással játszadozzonak. Érezted a nyelvemen a cukorka ízét, közben meg a mellem simogattad. Először a balt, majd a jobbat, majd mindkettőt. A melltartómmal is megbeszélted, hogy félreálljon az utadból, már a meztelen hús volt a kezedben. Értesz hozzá. Ráhangolódtál már az első pillanatban, hogy mi a jó nekem. Valaki már kérdezte is tőlem, hogy igazi férfi vagy-e. Sosem vallanám be, hogy jobbam még sosem volt. Kezed a lábam közé dugtad. Imádom, amikor a kezed a lábam közé dugod. De azt is imádom, amikor a bal cicimen köröz, vagy amikor az ujjaid szopogathatom, vagy amikor a hajam fogod össze, vagy amikor a fülem simogatod, vagy bármim. Nyelvünk is simogatta egymást. Folyamatosan, megállás nélkül. Közben én is kihámoztalak. Kőkemény voltál, de ezt már a lábammal is éreztem. Amikor először megérintem, az mindig olyan más. Olyan feláll mindenem érzés. Jó a kezembe fogni, érezni, simogatni. Szeretlek – mondtad, hogy beszéljünk is valamit. De se a beszédre, se az én kielégítésemre nem volt idő. Ezt tudtad te is. Bármennyire is kívántál, és bármennyire is szerettél volna belémbújni. Finoman eltoltad a kezem. Egyszer. Kétszer. Háromszor. De én nem vagyok önző. Te sem voltál soha. És nem is írjuk a nagytáblára az eredményt. Hogy ki vezet. Mert akkor is jó, ha nincs a teljes, fizikai kielégülés. De én akartam, hogy neked most legyen. Feljebb emeltem a szoknyám, hogy ne legyen poros, koszos, mert ez már nem illett volna a következő megjelenésemhez. Letérdeltem eléd. A szám körédzárult. A nyelvem meg örömtáncot járt a farkad körül. Közben bal kezem a lábad fogta, a jobb meg a farkad körül járt. Először lassan. Majd gyorsítani kezdtél. Ki-be mozogtál. Robbanásig feszültél. Kezeddel egyre erősebben vezényelted a fejem. Éreztem, hogy nem tudod tovább visszatartani magad... Teljes erővel újra belémhatoltál... Majd megfeszültél, és belémrobbantál... Közben azt szeretem a legjobban, amikor rezegsz. Szó szerint rezegsz a jótól. Rezgett veled együtt a kezem, a mindenem. És te vagy a mindenem. Már nem a cukor ízét érezted a számban. Helyette jött a sós, az ismerős sós íz. Ami még most is jelen van. És elmondásod szerint nem azért láttál csillagokat, mert az épületen nem volt tető. Hanem mert annyira begőzöltél a jótól. És amikor beléptem a templom ajtaján, és amikor leültem, és amikor kezdődött a mise, és amikor jött az a rész, hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhesük az Úr szent titkait, akkor csak annyit tudtam magam elé suttogni: Paráználkodtam. De jó is volt!"

második biciklizés

Amikor felébredtem, egy kis kavics volt a számban, és annyira jó íze volt, hogy azonnal elszopogattam.

Reggel egy szürke kavicsot találtam a számban. Olyan jó íze volt, hogy azonnal elszopogattam.

első biciklizés

Az uram megtalálta a füzetkémet, és nagyon mérges lett, amikor elolvasta. Kitépte belőle a lapokat, és visszaadta üresen. Néhány mondatot soha nem fogok elfelejteni, gondoltam, de mire leírtam, már nem jutott eszembe egyik sem. Láttam ma Zolit, és annyira jó volt, de annyira. És még csak el sem kellett hozzá bicikliznem: jött ő magától is.

nemtudomhanyadik biciklizés

A férjem bezárt a szobába, mert valakitől hallotta, hogy azt mesélik, van valakim. Később jött a Doktor úr is, megvizsgált, aztán leszidott, amiért nem szedem rendesen a tablettákat. Azt mondta, ne higgyek olyasmiben, ami nem létezik. Zolinak egész nap hírét sem láttam, de biztos vagyok benne, hogy gondolt rám, mert én az övé vagyok.

huszonötödik biciklizés

Zolinak ma bakmacskaszaga volt. Amint megérkezett, rögtön megcsapott a fanyar illata, mentegetőzött is, de nem volt mit tenni. Csak pár percünk volt, aztán rohantunk tovább mindketten. Olyan kevés, mégis olyan sok. Néha pedig olyan sok, mégis nagyon kevés. Zoli jött, letepert, felugrott, letepert, aztán már nyoma sem volt. Szerencsére megengedte, hogy elkísérjem a biciklijéig. És fogta közben a kezem. És mindenki láthatott. Aztán már fel is pattant, és én csak annyit nyöghettem utána: köszönöm. 

huszonharmadik biciklizés

Nem is dicsekedtem, hogy meglett a biciklim. Az állomásról üzentek, állítólag ott parkolt már pár napja, biztos valakinek sürgős útja akadt, és nem akarta lekésni a vonatot. Amikor elmentem érte, eszembe jutott egy emlék a gyerekkoromból. Zoli jött felém tizenpár évesen, az iskola felől érkezett egy csokorral, de elrobogott mellettem, anélkül, hogy meglátott volna. Amikor elkezdtem kiabálni utána, visszafordult, és fülig szaladt a szája, úgy mosolygott.

huszonnegyedik biciklizés

Az uram olyan részegen ért haza, hogy be se jött a házba, elaludt a karosszékben a teraszon. Terítettem rá egy takarót, hogy meg ne fagyjon, aztán bejöttem a házba, és Zoli után ácsingóztam. Hideg szél fújt, így azt terveztem, egész nap ki sem teszem a lábam. Aztán nem bírtam tovább: biciklire pattantam, és a sötétség leple alatt elmentem megnézni, hazaért-e már az én szerelmem. De nem volt otthon senki. Incselkedtem a gondolattal, hogy kilesem, amikor megérkezik, és elébbe toppanok, amikor nyitja a kaput, de végül nem mertem tovább maradni. Már nagyjában havazott, amikor megindultam visszafelé. Arra gondoltam, megint nekem kell elhányni a havat, és nem lesz utána senki, hogy a testével felmelegítsen.