tizenötödik biciklizés

Egy hirtelen ötlettől vezérelve biciklire pattanok, és nekiindulok a vakvilágnak. Úti célom nincs, de célom van: akárhol is, de Zoli nyomát megtalálni. Órákon át hajtok a hóesésben, fények jönnek velem szembe, és emberek rázzák az öklüket utánam, de engem semmi nem tud érdekelni, csak pedálozok előre rendületlen. Bejárom az ismerős helyeket, a parkokat, a ligeteket, mindenhol megfordulok, ahol Zolival együtt voltam, ahol Zoli a kezem fogta, ahol Zoli a nyelvével csiklandozta a nyelvem, ahol Zoli vállára hajthattam a fejem. És tudom, hogy nekem van igazam, és nem az uramnak. Zoli van, igenis létezik, és nemcsak én képzelem őt magamnak. És eszembe jut, mennyi érzelmet, mennyi szépséget, mennyi törődést, mennyi kedvességet hozott az életembe. Árkon-bokron átvágok, és biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálom. Aztán elsötétül minden, és amikor észhez térek, kék-zöld foltok vannak a karomon és a lábamon, fáj mindenem, a hajamban tüskék és levelek, semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a harapásnyom a combomon tőle származik. A hópelyhek lassan belepik a testem, és lassan minden fehér lesz körülöttem.

Azt hiszem, egy percem maradt, hogy írjak. Mit tudok ennyi idő alatt írni, amit eddig még nem írtam? Talán csak annyit, hogy szeretlek. Pedig sokszor leírtam az utóbbi időben, annak ellenére, hogy nem szoktam leírni, és mondani sem, de azért tudnod kell, hogy akárhányszor leírom, mindig újra és újra csak azt érzem, hogy tényleg nagyon szeretlek, és így még soha senkit, és így talán már soha senkit nem is fogok szeretni. És itt vége. Kezd nagyon hideg lenni.