végtelen biciklizés

Több napnak kellett elmúlnia, mire végre a nyomodba jutottam. A folytonos útonlevéstől a biciklim már alig tartotta magát, zörgött és kattogott az egész szerkezet, meg kellett állnom, hogy újra átgondolhassam az egészet, végig kellett járnom az utat még egyszer, melyet már többször is végigjártam miattad. Többnapi töprengésembe telt, mire sikerült helyére raknom az utolsó mozaikkockát is, több álmatlan éjszaka múlt el, mire megértettem, ki vagy te, és ki vagyok én ebben a történetben. Sokat kellett gyötörnöm az agyam, mire az apró jelekből rájöttem, mi is történt, hol vagyok, és hogy téged hol talállak. Sok időnek el kellett múlnia, mire megértettem, hogy te, Török Zoltán, ki is vagy nekem, ki voltál, és mit is jelentettél az életemben, és hogy én, akit azt hiszem, Klárának hívtak, ki is voltam, és mit is jelentettem a te életedben. Talán több magyarázattal is tartozom, de eszem ágában sincs magyarázkodni. Talán több homályos részlet is marad utánunk, de tudom, számodra minden apró mozzanat, minden egyes szó és minden egyes betű világos üzenet volt, minden tettem értetted, és érteni fogod a jövőben is. Több minden van viszont, amit én magam sem tudok pontosan, de talán nem is kell mindent tudni, hogy bizonyos dolgokat a lehető legjobban megérthessünk.

Egyet viszont teljes bizonyossággal tudok. Megszereztél magadnak, és én is megszereztelek magamnak. A tiéd vagyok. Te pedig az enyém vagy. És ezen már soha semmi nem változtat. Süthet a nap, eshet az eső, és süvíthet száz zivatar. A köveket majd lassan porrá morzsolja az idő, a szél pedig lassan eltűnteti a nyomunkat. De akkor mi már menthetetlenül egymáséi leszünk.

Ennyi. A tiéd vagyok. Örökre.

Vég(r)e.

hatodik biciklizés

Próbáltam a szemedbe nézni, de egész nap nem sikerült elkapnom a tekinteted. Pedig tudom, hogy itt vagy. Ha nem is látlak, érzem, hogy itt ólálkodsz körülöttem. Sok nap múlt el töprengéssel, keresve a választ gyakran órákig gyalogoltam körben az erdőben. De ma a sok nemalvástól elfáradtam, szótlanul ültem csak magamban, tanácstalanul, hogy most mi lesz. Aggódtam, megborzongott a lelkem. Egy pillanatra el is aludtam, álmomban volt egy közös házunk, melyben le-föl sétáltunk az emeletek között. Narancssárga volt, fehér kapu vezetett ki rajta, és a tengerparton állt valahol. Amikor felébredtem, rájöttem, nem tudok tovább élni nélküled, veled kell lennem minden pillanatban. Szétnéztem, de úgy tűnt, eltűntél. Ürességet éreztem magamban, és tudtam, utánad kell jönnöm. Követni foglak, bárhova is mentél. Kiléptem a házból, és a távolban még láttam elsuhanni a biciklid.

ötödik biciklizés

Azt hiszem, hogy meghaltam. Nyílt az ajtó, és bejött egy ember, akit életemben nem láttam. Kucsma volt a fején, és nem látszódott az arca a szakállától. Tett-vett, motoszkált a szobában, láthatóan otthonosan mozgott. Lerakta a táskáját az ágy mellé, kivett belőle egy biciklicsengőt, majd odaült, ahol én ültem az előbb. Sokáig csak nézett maga elé szótlanul. Megfogta a kanalat, amiből ettem, és a kezével simogatta. Csöngetett a csengővel. Aztán megszólalt. Azt mondta: út, orom, erdő. Majd azt, hogy falu és város. Akartam neki szólni, hogy én is itt vagyok, de nem jött ki hang a torkomon. Néztem a szemét. Szomorú volt. Ő is nézte az enyémet. De még csak nem is pislogott. Aztán odahajolt a félig üres tányérhoz, és kikanalazta belőle a maradék kocsonyám.

negyedik biciklizés

Megkordult a gyomrom, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy már napok óta semmit sem ettem. Feltápászkodtam az ágyadról, bementem a kamrátokba, és keresgélni kezdtem a polcok között. Régi bögréket és tálakat találtam, de a félhomályt átjárta a még gőzölgő étel illata. Felálltam egy hokedlire, és levettem a felső polcról az egyik tányért. Még meleg volt benne a kocsonya, sütötte a kezem a pereme, de valahogy kibotorkáltam vele a konyhába, és szaporán kanalazni kezdtem. Friss kenyeret és bort is találtam. Egy pillanatra letettem az újra és újra megcsörrenő kanalat, és belehallgattam a körülöttem lévő csöndbe. Megborsódzott a hátam. Végtelen nyugalom terült a vidékre. A tányéromba néztem, és megint az jutott az eszembe, talán mégiscsak későn érkeztem, és nekem tényleg csak a füled jutott, más már nem maradt. De arra is gondoltam, hogy nekem pont elég, cserébe pedig neked adom az enyém: hallgatlak vele, amikor csak kell. Bármit is suttogsz bele. Akkor motoszkálást hallottam az ajtó felől, kíváncsian néztem oda, vajon ki lehet.