ötödik biciklizés

Amikor kiléptem a templomból, hirtelen nem tudtam, merre is menjek tovább. Biztos voltam benne, hogy ha nem érek haza időben, megint elver az uram, megint belém tömi a bogyókat, megint bezár a pincébe, és megint hallgathatom napokig az üvöltözését. De a titkos gyónásom után olyan tisztának éreztem magam, hogy semmiféleképpen nem tudtam volna elviselni a férjem társaságát. Hallottam, ahogy az asszonyok összesúgnak a hátam mögött, de nem törődtem velük, már régóta nem törődtem azzal, mit beszélnek rólam, legfeljebb csak nyelvet öltöttem, aztán pattantam a biciklire, és repültem boldogan az én szerelmemhez. De a biciklimnek már megint nyoma veszett, így nem rohanhattam sehova, ezért úgy döntöttem, visszamegyek a templomba, és addig imádkozok, amíg meg nem segít engem az én Istenem. Nem tudom, hány imát mondhattam el, de biztos, hogy rengeteget, mert a folyamatos mormolástól el is szunnyadtam. Amikor felriadtam, csak annyit éreztem, hogy valaki a hátam mögött matat, és már emeli a szoknyám, és már megindul belém a szerszáma, és már bennem van, és csak dagadt, és dagadt, és dagadt. És hirtelen felderengtek előttem is a csillagok, pedig az üvegvitrázson át világosan láttam, hogy még nagyban süt ránk a fény.