nyolcadik biciklizés

Ma váratlanul betoppant hozzánk Zoli. Az uram szerencsére nem volt itthon. Úgy meglepődtem, hogy majdnem hanyatt estem, de Zoli még idejében megfogott. Azt mondta, ma koncert lesz a házban. És egy egész zenekar jelen lesz. Mindenféle hangszer. Csak néztem, hogy mit akar. De ő csak mondta: fúvós, vonós, pengetős, pörgetős, ütős. Billentyűs nem, mert tudja, hogy azt nem szeretem. Fagott, furulya, lant, hárfa, gitár, hegedű, fuvola, meg a többi, amit csak el tudok képzelni. És minden hangszeren ő játszik majd. De Zoli valódi hangszerek helyett az én testem használta. Először is kiemelt a tokból. Minden egyes érintése, ahogy hozzám ért, gyönyörű hangként szólalt meg belőlem. Az én hangom lett a zene. És úgy játszott, de úgy, de úgy, hogy mindenki megirigyelhetné. És a Zoli pengetett, a Zoli fújt, a Zoli szívott, a Zoli vont, a Zoli pörgetett, a Zoli ütött. Elhúzta a nótám síppal, dobbal, nádihegedűvel. Azt sajnálom csak, hogy ezt a zenét soha, de soha senki más nem hallhatja. Sem a csettintéseket, a dobbantásokat, a szájbőgőzést, az oboázást. Az ajaksípokat, a nyelvsípokat. Nem láthatják a dobolást, a vonó játékát, a szextetteket. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire rajongok a zenéért. Meg a Zoliért persze.