Az ember végtelenül gazdag lelki tartományának mindig csak egy egészen kis részét éli meg. Rendszerint csak az egyik, felszíni rétegét. A többiről nem is tud. Zolit kölcsönbe kaptam. Hosszú ideig mással biciklizett.
Zoli egy nap a biciklijét tolta az utcán, fütyürészett, énekelgetett, amikor egy kis gumót látott meg maga előtt az úton. A biciklit a falhoz támasztotta, és aztán ott is felejtette. Mert amikor közelebb hajolt, látta, hogy a kis gumó tulajdonképpen nem is gumó, hanem egy bogáncs, ami oda is tapadt rögtön a kezéhez. Zoli csak nézte. Ráfújta a cigarettafüstöt a bogáncsra. A bogáncs nyújtózkodni kezdett. Köszönöm, szólalt meg a bogáncs. Zoli kicsit megzavarodott. Még közelebb hajolt a bogáncshoz, és akkor látta csak, hogy nem is egy bogáncsot fog, hanem egy parányi kismadarat. Hirtelen úgy érezte, mintha a lelkébe markoltak volna. Fájt. Úgy érezte, valaki kicsomagolta azt, amit hosszú évek óta rejteget, és most a puszta kezével fogja. Úgy érezte, ő maga is csak egy parányi kismadár. Érezte, ahogy a parányi kismadár is megremeg, biztos ugyanarra gondolt ő is. Ha kell, 133 évig is biciklizek veled, mondta a kismadár. Erre a Török Zoli és a kismadár lelke újra megremegett.
Csodás!
VálaszTörlés