Álmomban Brazíliában jártam. Zoli végig fogta a kezem, és néha a fejét is a vállamra hajtotta. Sok madarat láttam, de ezúttal nem voltak ijesztőek. Alattunk folyamatosan hullámzott a tenger, még mondanom sem kellett neki, csinálta magától is. Megnéztem a zsebünk: egy fityingünk nem maradt. Még biciklire sem tellett, lopnom kellett azt is. Egy templomban is voltunk, ahol egy néger pap azt prédikálta, hogy aki kerékpárra száll, az valójában keresztre feszül. A felülről alátekintő Szentlélek előtt világos, hogy a biciklizők azért vesznek lendületet, mert hozzá igyekeznek, az égi szerelembe: a föld színén bámészkodó hülyék szemében a kerékpárosok egyszerűen csórók, akiknek nem telik autóra, fajankók, akik arcuk verítékével, szívfájdalmuk önerejéből röpítik önmagukat. Zoli szerint jó az Isten, majd megsegít bennünket. Amikor a partra léptünk, elkezdtem feljegyzéseket készíteni, hogy legyenek emlékeim. De Zoli letepert egy virágos rétre, és azt mondta: hagyjad, csak engem mindig szeressél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése