Hihetetlenek vagyunk: sokszor el sem hiszem, hogy vagy, s hogy én is vagyok neked. Amikor kilestem a pajtából, a házatok felől motoszkálást hallottam, de még mindig nem mertem nappal mutatkozni, ezért csak szürkületkor indultam el az erdőn keresztül, hogy a fák közül meglessem az ablakod. Sötét volt persze, de a kerítés mellett mintha a mama csuszogott volna el. Tudtam, hogy ő biztosan nem lehet, mert már réges-rég halott, sokszor vittem a sírjára virágot. De meg voltam győződve, hogy őt látom. Az jutott eszembe, hogy hihetetlenek vagyunk, és komolyan mondom, néha megáll tőled az eszem. Amikor végül besurrantam a hátsó kapun, és becsukódott mögöttem az ajtó, hirtelen sötét lett, és én csak tapogatóztam magam körül ijedten. Aztán az egyik pillanatban mintha megálltál volna a hátam mögött, és úgy éreztem, meg is érintettelek. Tudtam, hogy ezer és ezer mérföld választ el tőled, de beleborzongtam, amikor megéreztem a farkad a kezemben. Megfordultam, a fal mellett álló szekrénynek nyomtam a fejem, és hagytam, hogy belém hatolj. Ahogyan hátulról döfködtél, ritmikusan mozgott velem a komód, mintha csontok zörögtek volna bent, úgy hallatszódott. A hátamon végig is futott a hideg, de nem a szokatlan hangtól, hanem attól, ahogyan kitöltöttél. Gyorsan elélveztél, és gyorsan elélveztem én is. Aztán olyan gyorsan tűntél el, amilyen gyorsan jöttél. Szólítgattalak még, de senki nem volt, aki válaszolna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése