második biciklizés

A pajtában hideg éjszaka várt. A környék kutyái ugattak, de nem figyeltem rájuk. Mintha kígyósziszegést is hallottam volna, de azzel sem törődtem. Elhelyezkedtem a szalmában, és rád gondoltam. Amikor eszembe jutsz, hirtelen bizseregni kezd mindenem. Egy dologban biztos vagyok ilyenkor, hogy nagyon hiányzol, és nem bírom ki nélküled. Vágyom mindenedre. Vágyom arra, hogy rám nézz, hogy hozzámérj, hogy a kisujjad foghassam, hogy csak a közelemben legyél. Hogy itt szuszogj mellettem. Hogy szeress. Tudod, hogy minden este veled alszom. Tudod, hogy minden éjjel veled álmodok. Tudod, hogy minden reggel veled ébredek. Hogy reggel minden gondolatom, hozzád száll el. Te vigyázol rám. De most meg éjszaka van. És éjszaka is veled vagyok. Ha nem is vagy mellettem. Veled akarok lenni. Úgy is. És hiába próbálok aludni, nem megy. Kellesz. Hallani akarlak, hogy csillapítsam a vágyam, hogy mesélj nekem, hogy a lábam közé rakd a kezed, hogy lecibáld rólam a ruhád... De messze vagy, nem vagy elérhető. De én akkor is hallom a hangod, akkor is hallom, ahogy mesélsz nekem, akkor is érezlek. Érzem, hogy simogatsz, érzem, hogy bennem vagy. Tudod, hogy nálam mindig menedékre találsz, tudod, hogy nálam megbújhatsz, tudod, hogy belémbújhatsz, tudod, hogy egyre mélyebbre hatolhatsz. Hogy van egy nedves odum, amit még nedvesebbé tehetsz. Lucskosabbá. Cuppogósabbá. Édesebbé. Sósabbá. Neked édesebbé, nekem sósabbá. Egyre mélyebbeket lélegzem, egyre gyorsabban mozognak az ujjaim. Ki-be, ki-be az odudba, fel-le, fel-le, jobbra-balra a csiklómon. Körözök folyamatosan. És velem vagy. Érezlek. Minden porcikád. Minden ered. Lüktetsz. Lüktetek. Együtt vagyunk egészek. Együtt. És szorítalak. Nem is engedlek el. És most pihenek. És megint veled alszom el.