Zoli most ment el, még hallom, ahogy behúzta maga mögött a kilincset, de már sajog a lelkem. Megígérte, hogy ma is elmegyünk biciklizni, de mivel esett az eső, inkább bebújt mellém az ágyba. Nem bántam egyáltalán. Előbb a bal mellemet puszilgatta, aztán a jobbat, nehogy véletlenül megsértődjön. Zoli, mondom neki, ne malackodj, de közben másra sem vágyom, csak hogy velem malackodjon. Aztán szavakat suttogok a fülébe, szavakat, melyeket ő mondana nekem. Szomjazok utánad, mondom. Meg éhezek is. Ha húsevő növény lennék, sokkal könnyebb lenne, pillanatok alatt elnyelnélek. Mohón és önzőn. És akkor már nem lenne máshová utad. Belémköltöznél. Behumnálak a szemembe. És csak az enyém lennél. Csak az enyém. Hallod? Ordítok is érted. CSAK AZ ENYÉM. A húsod. A véred. A lelked. A varázsod. A mosolyod. És a te szíveddel élnék. És ismét rend lenne a világban. Zoli csak bólint, aztán megy sietve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése