tizenkilencedik biciklizés

Zoli épp a fülemet rágja. Ízlik neki, szereti. Hogy miért épp a fülem? És miért épp az enyém? És hogy mit eszik rajta? Nem is értem. És néha el sem hiszem. Hogy pont az enyémet eszi. Azt mondja, párosan szép az élet, és fülemből is pont kettő van. Azt is mondja, hogy ő már későn futott, és neki csak a fülem jutott. De azt is mondja, hogy semmi sem reménytelen, és meg kell próbálni, csak azért is. Hátha van még bennünk potenciál, mondja. Azt is mondja, hogy ne legyek szomorú, mert ő azt szereti, ha vidám vagyok. Vidám is vagyok, de amint veszi a kalapját, összeszorul az én szívem, és a fülem is lekonyul.