A hetedik láncszem

http://www.litera.hu/netnaplo/a-hetedik-lancszem

A hatodik levél

http://www.litera.hu/netnaplo/a-hatodik-level

Az ötödik csöpp

http://www.litera.hu/netnaplo/az-otodik-csopp

A negyedik lépés

http://www.litera.hu/netnaplo/a-negyedik-lepes

A harmadik személy

http://www.litera.hu/netnaplo/a-harmadik-szemely

A második lehetőség

http://www.litera.hu/netnaplo/a-masodik-lehetoseg

Az első hat hónap

http://www.litera.hu/netnaplo/az-elso-hat-honap

végtelen biciklizés

Több napnak kellett elmúlnia, mire végre a nyomodba jutottam. A folytonos útonlevéstől a biciklim már alig tartotta magát, zörgött és kattogott az egész szerkezet, meg kellett állnom, hogy újra átgondolhassam az egészet, végig kellett járnom az utat még egyszer, melyet már többször is végigjártam miattad. Többnapi töprengésembe telt, mire sikerült helyére raknom az utolsó mozaikkockát is, több álmatlan éjszaka múlt el, mire megértettem, ki vagy te, és ki vagyok én ebben a történetben. Sokat kellett gyötörnöm az agyam, mire az apró jelekből rájöttem, mi is történt, hol vagyok, és hogy téged hol talállak. Sok időnek el kellett múlnia, mire megértettem, hogy te, Török Zoltán, ki is vagy nekem, ki voltál, és mit is jelentettél az életemben, és hogy én, akit azt hiszem, Klárának hívtak, ki is voltam, és mit is jelentettem a te életedben. Talán több magyarázattal is tartozom, de eszem ágában sincs magyarázkodni. Talán több homályos részlet is marad utánunk, de tudom, számodra minden apró mozzanat, minden egyes szó és minden egyes betű világos üzenet volt, minden tettem értetted, és érteni fogod a jövőben is. Több minden van viszont, amit én magam sem tudok pontosan, de talán nem is kell mindent tudni, hogy bizonyos dolgokat a lehető legjobban megérthessünk.

Egyet viszont teljes bizonyossággal tudok. Megszereztél magadnak, és én is megszereztelek magamnak. A tiéd vagyok. Te pedig az enyém vagy. És ezen már soha semmi nem változtat. Süthet a nap, eshet az eső, és süvíthet száz zivatar. A köveket majd lassan porrá morzsolja az idő, a szél pedig lassan eltűnteti a nyomunkat. De akkor mi már menthetetlenül egymáséi leszünk.

Ennyi. A tiéd vagyok. Örökre.

Vég(r)e.

hatodik biciklizés

Próbáltam a szemedbe nézni, de egész nap nem sikerült elkapnom a tekinteted. Pedig tudom, hogy itt vagy. Ha nem is látlak, érzem, hogy itt ólálkodsz körülöttem. Sok nap múlt el töprengéssel, keresve a választ gyakran órákig gyalogoltam körben az erdőben. De ma a sok nemalvástól elfáradtam, szótlanul ültem csak magamban, tanácstalanul, hogy most mi lesz. Aggódtam, megborzongott a lelkem. Egy pillanatra el is aludtam, álmomban volt egy közös házunk, melyben le-föl sétáltunk az emeletek között. Narancssárga volt, fehér kapu vezetett ki rajta, és a tengerparton állt valahol. Amikor felébredtem, rájöttem, nem tudok tovább élni nélküled, veled kell lennem minden pillanatban. Szétnéztem, de úgy tűnt, eltűntél. Ürességet éreztem magamban, és tudtam, utánad kell jönnöm. Követni foglak, bárhova is mentél. Kiléptem a házból, és a távolban még láttam elsuhanni a biciklid.

ötödik biciklizés

Azt hiszem, hogy meghaltam. Nyílt az ajtó, és bejött egy ember, akit életemben nem láttam. Kucsma volt a fején, és nem látszódott az arca a szakállától. Tett-vett, motoszkált a szobában, láthatóan otthonosan mozgott. Lerakta a táskáját az ágy mellé, kivett belőle egy biciklicsengőt, majd odaült, ahol én ültem az előbb. Sokáig csak nézett maga elé szótlanul. Megfogta a kanalat, amiből ettem, és a kezével simogatta. Csöngetett a csengővel. Aztán megszólalt. Azt mondta: út, orom, erdő. Majd azt, hogy falu és város. Akartam neki szólni, hogy én is itt vagyok, de nem jött ki hang a torkomon. Néztem a szemét. Szomorú volt. Ő is nézte az enyémet. De még csak nem is pislogott. Aztán odahajolt a félig üres tányérhoz, és kikanalazta belőle a maradék kocsonyám.

negyedik biciklizés

Megkordult a gyomrom, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy már napok óta semmit sem ettem. Feltápászkodtam az ágyadról, bementem a kamrátokba, és keresgélni kezdtem a polcok között. Régi bögréket és tálakat találtam, de a félhomályt átjárta a még gőzölgő étel illata. Felálltam egy hokedlire, és levettem a felső polcról az egyik tányért. Még meleg volt benne a kocsonya, sütötte a kezem a pereme, de valahogy kibotorkáltam vele a konyhába, és szaporán kanalazni kezdtem. Friss kenyeret és bort is találtam. Egy pillanatra letettem az újra és újra megcsörrenő kanalat, és belehallgattam a körülöttem lévő csöndbe. Megborsódzott a hátam. Végtelen nyugalom terült a vidékre. A tányéromba néztem, és megint az jutott az eszembe, talán mégiscsak későn érkeztem, és nekem tényleg csak a füled jutott, más már nem maradt. De arra is gondoltam, hogy nekem pont elég, cserébe pedig neked adom az enyém: hallgatlak vele, amikor csak kell. Bármit is suttogsz bele. Akkor motoszkálást hallottam az ajtó felől, kíváncsian néztem oda, vajon ki lehet.

tizenkét perc biciklizés

Hihetetlenek vagyunk: sokszor el sem hiszem, hogy vagy, s hogy én is vagyok neked. Amikor kilestem a pajtából, a házatok felől motoszkálást hallottam, de még mindig nem mertem nappal mutatkozni, ezért csak szürkületkor indultam el az erdőn keresztül, hogy a fák közül meglessem az ablakod. Sötét volt persze, de a kerítés mellett mintha a mama csuszogott volna el. Tudtam, hogy ő biztosan nem lehet, mert már réges-rég halott, sokszor vittem a sírjára virágot. De meg voltam győződve, hogy őt látom. Az jutott eszembe, hogy hihetetlenek vagyunk, és komolyan mondom, néha megáll tőled az eszem. Amikor végül besurrantam a hátsó kapun, és becsukódott mögöttem az ajtó, hirtelen sötét lett, és én csak tapogatóztam magam körül ijedten. Aztán az egyik pillanatban mintha megálltál volna a hátam mögött, és úgy éreztem, meg is érintettelek. Tudtam, hogy ezer és ezer mérföld választ el tőled, de beleborzongtam, amikor megéreztem a farkad a kezemben. Megfordultam, a fal mellett álló szekrénynek nyomtam a fejem, és hagytam, hogy belém hatolj. Ahogyan hátulról döfködtél, ritmikusan mozgott velem a komód, mintha csontok zörögtek volna bent, úgy hallatszódott. A hátamon végig is futott a hideg, de nem a szokatlan hangtól, hanem attól, ahogyan kitöltöttél. Gyorsan elélveztél, és gyorsan elélveztem én is. Aztán olyan gyorsan tűntél el, amilyen gyorsan jöttél. Szólítgattalak még, de senki nem volt, aki válaszolna.

második biciklizés

A pajtában hideg éjszaka várt. A környék kutyái ugattak, de nem figyeltem rájuk. Mintha kígyósziszegést is hallottam volna, de azzel sem törődtem. Elhelyezkedtem a szalmában, és rád gondoltam. Amikor eszembe jutsz, hirtelen bizseregni kezd mindenem. Egy dologban biztos vagyok ilyenkor, hogy nagyon hiányzol, és nem bírom ki nélküled. Vágyom mindenedre. Vágyom arra, hogy rám nézz, hogy hozzámérj, hogy a kisujjad foghassam, hogy csak a közelemben legyél. Hogy itt szuszogj mellettem. Hogy szeress. Tudod, hogy minden este veled alszom. Tudod, hogy minden éjjel veled álmodok. Tudod, hogy minden reggel veled ébredek. Hogy reggel minden gondolatom, hozzád száll el. Te vigyázol rám. De most meg éjszaka van. És éjszaka is veled vagyok. Ha nem is vagy mellettem. Veled akarok lenni. Úgy is. És hiába próbálok aludni, nem megy. Kellesz. Hallani akarlak, hogy csillapítsam a vágyam, hogy mesélj nekem, hogy a lábam közé rakd a kezed, hogy lecibáld rólam a ruhád... De messze vagy, nem vagy elérhető. De én akkor is hallom a hangod, akkor is hallom, ahogy mesélsz nekem, akkor is érezlek. Érzem, hogy simogatsz, érzem, hogy bennem vagy. Tudod, hogy nálam mindig menedékre találsz, tudod, hogy nálam megbújhatsz, tudod, hogy belémbújhatsz, tudod, hogy egyre mélyebbre hatolhatsz. Hogy van egy nedves odum, amit még nedvesebbé tehetsz. Lucskosabbá. Cuppogósabbá. Édesebbé. Sósabbá. Neked édesebbé, nekem sósabbá. Egyre mélyebbeket lélegzem, egyre gyorsabban mozognak az ujjaim. Ki-be, ki-be az odudba, fel-le, fel-le, jobbra-balra a csiklómon. Körözök folyamatosan. És velem vagy. Érezlek. Minden porcikád. Minden ered. Lüktetsz. Lüktetek. Együtt vagyunk egészek. Együtt. És szorítalak. Nem is engedlek el. És most pihenek. És megint veled alszom el.

első biciklizés

Amikor megérkeztem, minden ajtót és ablakot zárva találtam. A falhoz támasztottam a biciklit, éhes voltam és kimerült, de a sötétben jobbnak láttam nem mozogni túlságosan, behúzódtam hát az egyik szomszédos pajtába. A testem össze-vissza karistolták az út menti ágak, éreztem, hogy vér patakzik az arcomon lefelé. Hosszú volt az út. Sok mindent láttam, és sok mindent gondoltam közben. Azt is gondoltam, hogy csak azt nem tudhatják meg, amit gondolok rólad. De el kellett jönnöm. Tudtam, hogy ezt is érteni fogod. El kellett jönnöm tőled, mert el kellett jönnöm hozzád. És tudtam, hogy megérkeztem. És tudtam, ezúttal nem csak álmodom.

utolsó biciklizés

Ma volt nálam a szolgád. Az, akit Szafetnak hívsz, azt hiszem. Azt mondta, tudnom kell, hogy szeretsz, és hogy a világ minden kincséért sem válnál meg tőlem. De tudnom kell azt is, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Ebben az életünkben legalábbis biztosan nem. Azt mondta, az őreid elzártak tőlem, és nem engedik, hogy találkozzunk, ő sem tudja, most hol vagy pontosan, mert többszörösen is védenek, hogy ne tudj hozzám menekülni. Szerintük veszélyes vagyok rád nézve, ezt is mondta. És azt is, hogy hiába a tiéd a világ minden kincse, akkor sem lehetsz velem. Fogtam a fejem, és csak hallgattam. Éreztem, patakokban indulnak meg a könnyeim, de csak befelé az arcomon, kifelé semmit nem mutattam. Szafet, ha így hívják, azt is mondta, tudnom kell, téged csak az én biztonságom érdekel. És hogy én vagyok a mindened. De most menekülnöm kell. Azt mondta, tudnom kell azt is, soha nem mehetek vissza oda, ahonnan érkeztem. Mert az őreid ott is megtalálnak, és nem fognak gondolkozni azon, meghagyják-e az életem, ebben is biztos lehetek. Pénzt adott, ruhát és egy pisztolyt, majd egy titkos ajtón keresztül az utcára vezetett. Azt mondta, menjek, és ha jót akarok magamnak, a hátam mögé soha ne nézzek.

tizenhetedik biciklizés

Ma nagyon rossz volt felébrednem. Szomorú voltam, mert nem találtalak mellettem. Hiányoztál. Nagyon. Pedig tudom, hogy velem vagy minden pillanatban. Ébren is veled álmodok. Tudom, hogy hozzádbújhatok, hogy foghatom a kezed, hogy érezhetem a szívdobogásod, hogy szuszogsz a fülembe. Hallom is. Érzem is. És nagyon emlékszik a testem a testedre, ahogy hozzábújik alvás közben. Tudom azt is, hogy velem álmodsz, és hogy álmodban együtt hajózol velem. Messze van a part, de azt mondod, te már látod, és biztos vagy benne, hogy odaérünk. Néha a hullámok majdnem lesodornak bennünket a fedélzetről. De nem félek. És nem is sírok.

Tudom, hogy fogsz. És én is foglak.

tizenhatodik biciklizés

Be kellett ma szöknöm hozzád. Egy váratlan pillanatban sikerült meglépnem a szolgáim elől, kisurrantam az egyik mellékajtón, és a folyosók labirintusában hamar a lakosztályod elé értem. De az ajtó zárva volt, és hiába kopogtam, nem nyitotta azt ki senki sem. Már kezdtem aggódni, valami történhetett, amiért megharagudtál rám, és már látni sem akarsz, amikor az egyik fürdetőlány lépett ki az ajtón, én pedig a nyomában észrevétlen betoppantam. Meglepődtél magad is, hogy ott állok, de nem tiltakoztál, miközben gyöngéden kihámoztalak. Kihámoztál közben te is, kőkemény voltam, mert már nagyon vágytam rád. Egyszer azt mondtad, amikor először megérintesz, az mindig olyan más. Nekem is olyan feláll mindenem érzésem lett tőled. A szádba vettél, először lassan, majd egyre gyorsabban kezdtél el mozogni. Körbezártál, én pedig éreztem, szétremeg a testem, miközben belédrobbanok. Mintha az épület is megremegett volna, és szégyenkezve pirultak el a falak a kettőnk gyönyörűségétől.

tizenötödik biciklizés

Ma megtiltották, hogy találkozzam veled. Pedig ott voltál a közelemben, szinte karnyújtásnyira, akár meg is érinthettelek volna, de rámszóltak, hogy még csak ne is próbálkozzak. Hogy mitől féltek annyira? Attól, hogy rádugrok, és beléd harapok? Ketten fogtak le, kétfelől, és ha nem is voltak rajtam láncok, pásztázó szemekkel figyelték minden mozdulatom. Ezért csak sóvárogva néztelek, pedig azt is határozottan megtiltották, hogy rádpillantsak. De nem tudtam levenni rólad a szemem, az sem érdekelt, milyen büntetést kapok, úgy éreztem, nincs olyan fájdalom, amit nem viselnék el érted. Érted? Érted!

tizennegyedik biciklizés

Megkeresett ma a biztonsági szolgálat főnöke, és rámparancsolt, hogy mondjak el neki mindent az életemből. Minden részletre kíváncsi volt. Ki vagyok, hol születtem, hol éltem eddig, kik a szüleim, hány testvérem van, kik voltak a barátaim, mit gondolok, és miben hiszek, ha hiszek egyáltalán valamiben. De én csak hallgattam. Nem mondhattam el neki, hogy miközben a nevemet sem tudom, nem csak az előző, de a következő életemből is emlékszem mindenre. Emlékszem arra, amikor először megláttalak, és tudom azt is, még sok időt fogunk együtt tölteni. Emlékszem az első ölelésedre, és az utolsó csókodra is. Hallom, ahogy ver a szíved. Érzem mindened a tenyeremben. Csak néztem rá, és hallgattam. Tudtam, nem te küldted, te nem küldhetted, mert te is tudsz mindent énrólam.

tizenharmadik biciklizés

Amint robogtunk lefelé a meredélyen, az úton volt egy kátyú, amit én persze észre se vettem. Leestünk így is, de ha nem fogod meg a kezem, és nem rántod félre a kormányt, én simán belehajtok, és a nyakunkat töröm.

tizenkettedik biciklizés

Újra hallom a hangom. Újra szól a szám. Újra van nyelvem. Újra beszélek hozzád. Újra tudom, hogy te vagy az. Pedig egész nap csak kedvetlenül feküdtem, mert már időtlen idők óta nem láttalak. A panaszosok sora viszont nem apadt, csak jöttek egymás után lankadatlan, én pedig türelmesen ugyan, de komoran hallgattam őket, és csak bólogattam. De legfőként a fejem ráztam szörnyülködésemben, hogy a világ hova jutott. Amikor elmentek, Szafet lépett elő a függönyök mögül, kezében egy biciklit hozott, rámnézett, de semmit nem kérdezett. Én sem kérdeztem tőle, hol találta, tudtam, mindig megszerzi azt, amire éppen szükségem van. Felpattantam, megkerestelek, kézen fogtalak, a kormányra ültettelek, és kiszöktem veled a falak közül. Legszívesebben mindig veled lennék, de csak ritkán van rá alkalmam: fogva tartanak a tekintetek, mindenhol titkos szolgák loholnak a nyomomban. Pontosabban, akik a szolgáim voltak, de mára az őreim lettek. Sokáig kellett tekernem, hogy biztonságban tudhassalak, hogy tudjam, már senki nem követ, és nem ismer fel bennünket. Átvágtattam a piacon, és meg sem álltam a város széléig. Közben te átöleltél, és megállás nélkül suttogtad a fülembe, hogy giligili, giligili, imádlak. Újra hallom a hangom. Újra szól a szám. Újra van nyelvem. Újra beszélek hozzád. Újra tudom, hogy te vagy az.

tizenegyedik biciklizés

Ma a fürdőben vártalak. Sok idő telt el, de én nem untam meg gyönyörködni a díszes csempékben, miközben élveztem a gőz ölelését. Még soha nem láttam ilyen szépet. Megborzongtam, amikor megéreztem a hátulról hozzám érő meztelen tested, a víz csobogásától nem hallottam meg, hogy közeledsz, ezért váratlanul ért a cirógatásod, ismét megleptél. Megfordultam, megfogtalak, és önzően a mellem kezdtem el simogatni a hímtagoddal. Néhányszor végighúztam a kezem rajta teljes hosszában. Majd rádguggoltam, egyenesen a meredező test fölé. Lassan beleengedtem magam a merev farkadba, ami tövig belém merült, és lassú, ritmikus mozgásba kezdtem feletted. Megmarkoltad a fenekem, és vezényelted a mozdulataim. Hátradőltem, és engedtem, hogy minél jobban behatolj a forró, lüktető és izgalomtól sikamlós hüvelyembe. Nagyon értetted a dolgod. Miközben mélyen a szemembe néztél, hosszasan és lassan kezdted bennem húzogatni az engem teljesen kitöltő farkad. Nagyon jó volt érezni a bennem járó kemény hímvesszőt. Különösen kellemes érzést jelentett, hogy végig a szemembe néztél, és élénken figyelted a reakcióimat a különböző mozdulatokra. Az eszméletvesztés határán voltam. Éreztem, te sem tudod tovább visszatartani magad, teljes erővel újra belémhatoltál, majd a következő pillanatban megfeszültél és belémrobbantál. Löktél rajtam jópárat, én pedig elvesztettem a kontrollt, és hatalmasat élveztem. Úgy összeszűkültem rajtad, hogy azt hittem, a szorításomból soha nem szabadulsz.

tizedik nanobiciklizés

Be kell hogy valljam neked, mert rájöttem. Találkoztunk már egyszer az időben. Hogy a múltban volt vagy a jövőben, még nem tudom egészen pontosan. Egy fürdőben, (törökfürdő), azt már látom, csak mi ketten, rajtunk kívül senki se. Meztelenek mindketten. Csak te tudod elmondani, ezért én továbbra is hallgatok. De most is beleremegek, amikor az eszembe jutsz.

kilencedik biciklizés

Három napja maradtam szavak nélkül. Nem tudok mit mondani, csak nézek magam elé, és hallgatok. Elég volt a szemedbe néznem, hogy felismerjelek, és tudom, amikor megláttad az arcom, te is megismertél. Tudom, hogy tudod, ki vagyok, és én is tudom, hogy te ki vagy.

nyolcadik biciklizés

Ma nem beszéltem. Egy szót sem szóltam senkihez. Egy hang nem sok, annyi nem jött ki a torkomon. Pedig beszélhettem volna, volt kivel, ott csicsergett körülöttem mindenki. De én csak hallgattam. Nem volt szükségem szavakra, mert tudtam, anélkül is hallod, amit mondani akarok. Csak figyeltem a csendet. Néha hallottam, ahogy beszélsz hozzám. Láttalak a szememben. Néztem magam elé, és anélkül, hogy bármi történt volna, mosolyogtam. Csak a nyelvem hegyét dugtam ki időnként, hogy érezzem rajta a te nyelved ízét.

hetedik biciklizés

Essünk túl rajta, mondom Szafetnak. Bár semmi kedvem az egészhez. A hatalmas teremben legalább száz lány van. Ismerősöket is látok közöttük. Olyanokat, akikkel már háltam egyszer, olyanokat, akikkel már háltam többször, olyanokat, akik már egy ideje várják a sorukat, és olyanokat, akik most vannak itt először. Mindenki reménykedik, reménykedik abban, hogy őt választom. Szafet egy szót sem szól, senki nem szól, mindenki csak lefelé néz. Áll a csöndben a levegő. Tényleg jól vásároltak, állapítom meg, válogathatok kedvemre egy ideig. Válogatnék is, de ekkor az egyik lány olyat tesz, amit eddig még senki nem mert megtenni. Felemeli a fejét, és a szemembe néz.

hatodik biciklizés

Megint Szafet. Csak nem hagy békén. Ő az egyetlen ember a háremben, akinek bármikor nyitva az ajtóm. És ő az az ember, aki nem hajtja végre az utasításaim. De rá nem tudok haragudni. És megint elmeséli, hogy a hárembe újabb hölgyeket hoztak, és a nők csak arra várnak, hogy pillantást vessek rájuk. És van valami Szafet arckifejezésében, ami arra buzdít, hogy engedelmeskedjek neki. Én neki, és nem ő nekem. Jó, mondom, de kérek még egy kis időt. Hogy még egyet szippantsak a csöndből.

ötödik biciklizés

Egy hatalmas terembe vezettek. Legalább száz lány volt ott még rajtam kívül, egyik szebb, mint a másik. Nem is értettem, mit keresek közöttük. Azt mondták, ez most egy különleges pillanat lesz, ha szerencsém van, én lehetek a ma esti kiválasztott, és ha jól teljesítek, akkor nem csak egy éjszakáról lehet szó. De azt nem mondta senki, mit takar a különleges pillanat, a szerencse, a kiválasztottság, a teljesítés, a többi éjszaka. Volt időm gondolkodni, mert csak álltunk ott némán, és semmi nem történt. Ijesztő volt a csönd, és a nap beverődő fényében egy parányi kis bogárka pihegett át a termen. Arra gondoltam, legszívesebben elrepülnék most vele én a világ végéig is.

negyedik biciklizés

Szafet zavarja meg a csöndöm. Tájékoztat, hogy újabb hölgyeket hoztak, estére már meg is látogathatom őket, ha van kedvem. Nincs kedvem, mondom neki. Egyedül akarok lenni. Csak ülni szeretnék végre szótlanul, és magam elé nézni. Nem kell sem az alacsony, sem a magas, sem a kövér, sem a sovány, sem a telt keblű, sem a kismellű, sem a széles csípőjű, sem a karcsú, sem a fekete, sem a vörös. Hát nem érti meg senki, hogy magányra vágyom? Hogy hagyjonak békén? Hogy nekem csak ő kell?

harmadik biciklizés

Azt mondták, szépnek kell lennem. Meg kívánatosnak. Mert ha szép vagyok és kívánatos, akkor valami különleges dolog történik majd velem. És megnézték a bőröm. Megsimogatták. Elégedetten bólogattak. Mind a négyen. A fürdőbe vezettek, hiába tiltakoztam, hogy tudok én mosakodni, meg szemérmes is vagyok, meg ne nézegessék a testem. De azt mondták, mindezt az én érdekemben teszik. És hogy nekem majd jó lesz. Úgy döntöttem, hagyom magam, alávetem magam a négy nő akaratának, talán így előbb megtudom, hol is vagyok, miért is vagyok itt. Beletörődve hagytam, hogy tisztára mossonak. Újabb emberek érkeztek, férfiak, hasra fektettek, gyengéden masszírozni kezdtek. És most nem tiltakoztam, tudtam, hogy hiába minden erőfeszítés, úgyis az lesz, amit ők akarnak. Csak még azt nem tudtam, mit akarnak. Szőrszál nem maradt rajtam, minden egyes pihét eltávolítottak rólam. Csak a szempillám és a szemöldököm élte túl. Körömfestés következett, majd egy újabb nő bekente a testem. Sosem éreztem még ilyen illatokat. Miközben a hajam fésülgették, egyre izgatottabban vártam, mi is történik ezek után velem. És miért pont velem? Hiszen bárkivel történhetne.

második biciklizés

Elegem van. Elegem van abból, hogy sosem tehetem azt, ami nekem tetszik. Amit szeretnék, és amikor szeretném. Mindenféle előírás, szabály, meg utálom. Még egyedül sem hagynak soha. Pedig hányszor vágyom a magányra. És olyan jó most a csönd. Sehol senki. Elüldöztem magam körül mindenkit. Ne etessenek, ne fürdessenek, ne illatosítsonak, ne öltöztessenek. Hányszor elátkoztam már a pillanatot, hogy én vagyok én. Pedig hányan irigykednek rám, hányan szeretnének a helyemben lenni. De most jó. Most jó a magány. Jó a csönd. Jó, hogy egyedül vagyok. Kell ez nekem. Kellesz nekem.

első biciklizés

Azt sem tudom, hol vagyok. Bármerre nézek, mindenhol csillogás, arany, hatalmas termek, illatok, rácsok. És csönd. Csönd uralja a rejtélyes termeket, a titokzatos palotát. Annyit mondtak csak, hogy mától rendszer lesz az életemben. Semmi fejetlenség, semmi összevisszaság, semmi rögtönzés. Mindennek helye van, mindennek ideje. És mindent megtudok majd időben. Csak még azt nem tudják, hogy én nem szeretek várni. Mindent tudni akarok. Most. Rögtön. Akarom tudni, hol vagyok, akarom tudni, miért, akarom tudni, ennyire egyszerű a dolog. De senki nincs a közelemben. Senki nincs, aki válaszolna.

tizennegyedik biciklizés

Fogsz?

Foglak.

tizenharmadik biciklizés

Volt nálam a Doktor úr, és azt mondta, Török Zoli nincsen, nem létezik, ne higgyek benne. Vagy ha úgy gondolom, mégis, bizonyítsam be a létezését, és azt is, hogy szeret. Gondolkodtam, de nem találtam bizonyítékokat. A Doktor úr megnyugodott, azt mondta, szedjem az orvosságokat, majd elment, és magamra hagyott. Sokáig ültem szótlanul, és megállás nélkül sírtam. Arra gondoltam, nincs a világban az a szomorúság, ami nem szakadt rám egy pillanat alatt. Estélig be sem gyújtottam, fény nélkül ültem a hideg szobában, amíg be nem sötétedett. Akkor kopogtak az ablakon, kidugtam a fejem, és ahogy Zoli szemébe néztem, tudtam, neki nem kellenek bizonyítékok.

tizenkettedik biciklizés

Ma egész nap az ajtaját kapirgáltam, hogy beengedjen, de ő még csak nem is válaszolt. Az ablakok sötétek voltak, de tudtam, ha van bent valaki, akkor az hallja a hangom. Egy pillanatra azt hittem, az egészből semmi nem volt igaz, és mindent csak képzeltem, de ezt nem hittem, mert nem hihettem.

tizenegyedik biciklizés

Ahogy jönnek vissza az emlékeim, sok minden eszembe jutott. Többek közt az is, hogy volt egyszer valakim, akit elvesztettem. Az is eszembe jutott, hogy van egy uram, aki az az ember. Egyszer ez az ember ránknyitott, te éppen rajtam feküdtél, és hangosan szuszogtál. De úgy látszik, nem csak számunkra szűnik meg olyankor a külvilág, hanem fordítva is igaz, mert a férjem úgy jött be, és úgy ment ki a szobából, mintha mi ketten ott sem lettünk volna. Pedig tudom, hogy ott voltál, a kalapod letetted a székre, a szoknyám meg a nyakamig emelted, és én már attól a gondoltattól elélveztem, hogy hamarosan belémhatolsz.

tizedik biciklizés

Amikor felébredtem, és megkérdezték, hogy hívnak, állítólag azt mondtam: Szoltán, Török Szoltán. Mást is meséltek, szépet is, és kevésbé szépet. Belestem a lepedő alá, sebeket láttam a testemen, és a bőröm is öregedett jó néhány évet. Kérdeztek még mást is, de én semmire nem emlékeztem. Később jött hozzám egy ember, aki csak annyit mondott: ha elmentél, akkor haza se gyere már többé.

kilencedik biciklizés

Az éjszaka a következő levelet tűzték a kormányomra:

"Már három napja nem írtam neked, Kedvesem. Emlékszel? Észrevetted? Itt ülök az ágyad mellett, és csak figyellek. Nézem, ahogy alszol. Ja. És közben megfejtettem a rejtvényt: ha bal kezemmel fogom a bal, és jobb kezemmel a jobb melled, akkor nem biztos, hogy keresztben állnak a karjaim. Lehet, hogy mögötted állok, és tartalak. Foglak. És veled együtt nem esem le én magam sem. Szeretlek."

Szeretem.

nyolcadik biciklizés

Egész nap az ágyad mellett ültem, és néztelek. Rájöttem, honnan ismerlek. Miután véletlenül a mellbimbódhoz ért a kezem, a bal tenyerembe fogtam a bal, a jobba a jobb melled, és minden megvilágosodott. Mondtam, hogy el fogok tévedni az időben, és így is történt. Sok mindent nem értettem körülöttem. Az emberek ismeretlen nyelven beszéltek, azt mondták zip, fájl, ímél, szkájp, pornófilm. De ahogy elnézem, buták ezek a doktorok, egész nap hozzád sem érnek, csak a villogó képeket nézik egy falon, ezért te csak nekem higgy, itt vagyok melletted, és most már mindig itt is maradok. Amikor a combjaid közé tettem a kezem, egy pillanat alatt nedves lett mindened és mindenem, meg sem kellett mozdulnom, hogy élvezzelek. Elalvás előtt a biciklizés tekervényes múltjából olvastam föl neked részleteket, de aztán mégsem aludtam, hanem tovább néztelek.

közös biciklizés

Csak ritkán jutok el a zónába. Ma viszont bejutottam, és majdnem bent is maradtam. Egy hatalmas virágot lépkedtem neked a hóba, így lett belőle hó, virág. Megnéztem felülről is, habár tudtam, nehezen fogok visszatalálni az időben. Ahogy lépkedtem, egyszercsak mellettem sétáltál a fehérségben. Fogtad a kezem. Útközben láttunk egy hollót és egy halott kutyát, a kutya fejét már félig megették a rókák. Hallgasd a csöndöt, suttogtam, és te hallgattad. Később találtam a zsebemben egy levelet, amiben azt írta, az angyalok a tökéletesek, és nem mi, a hibátlanok. Megismertem, a néger pap kézírása volt. Amikor kiértünk a zónából, az út végén ott állt a biciklink, amit már rég elveszettnek hittem.

hatodik biciklizés

És a hó tovább esett. Betakart lassan mindent, a kerékpár nyomait is mögöttem, ezért sűrűn hátranéztem, mert féltem, soha többé nem találok vissza oda, ahova szeretnék. A temetőkaput régen nem nyithatta meg senki, rozsdás volt a kilincs is, a kerítésen kerestem egy rést, azt léptem át, hogy bejussak. A biciklit otthagytam a földön, úgysem járt arra senki. Nem akartam félni, és nem is féltem. Arra gondoltam, az élők közt vidámabb a tánc, mert lépek egyet balra, hogy aztán léphessek jobbra is. Mi sem egyszerűbb. A holtak tánca viszont szimplán lazább, tökmindegy, hogy merre hányat lépsz. Arra gondoltam, nem mondtam el, mert nem tudtam, hogyan mondjam, hogy egyszer aggódásból átbicikliztem egy egész éjszakát fagyban és hóesésben. Lámpám sem volt, ordítoztak is rám a kocsisok. De most nem tudtam, merre induljak, így csak álmatlanul forogtam. A temető végében megtaláltam a sírt, amit kerestem, de név már nem volt rajta: lekopott a hosszú évek alatt.

ötödik biciklizés

Csak álltam, és néztem mozdulatlan. Nem mertem hozzáérni, olyan gyönyörű volt a teste, és attól is féltem, ha megérintem, szertefoszlik, mint egy tovatűnő álom. Csak gondolatban indult el a nyelvem. A köldökénél kezdtem. Lassan köröztem a gödröcskében, majd a szélét is körbenyaltam. Mind nagyobb és nagyobb köröket jártam be, az egész hasát bekalandoztam. Elmondhatatlanul bársonyos volt a bőre, és mintha csillámporral szórták volna be, apró, édes kis szemcsék ragadtak a nyelvem hegyére, ahogy haladtam körbe-körbe. Véletlenül a bal mellbimbójához ért a kezem, a jobbat pedig a számmal csiklandoztam. Melegség öntötte el a mellét, a bimbók pedig duzzadni kezdtek. A fogaimmal rágcsáltam őket. Próbáltam minél finomabban harapni, nehogy fájdalmat okozzak. Éreztem, hogy a kezem megindul a hasán lefelé, amikor megnyikordul az ajtó, kinyitom a szemem, és tudom, hogy el kell tűnnöm, de azonnal.

negyedik biciklizés

Egész nap egy régi családi albumot nézegettem. Próbáltam ismerősöket felfedezni a képeken, de senkit nem találtam. Amikor csuktam be az egyik utcára néző ablakot, a kitört üvegdarab megvágta az ujjam. Figyeltem, maradnak-e utánam vérnyomok, de a hó fehér maradt. A kerti hintára is felültem, és szótlanul hintáztattam magam percekig. Nagyon jó volt, egy csomó emlék az eszembe jutott. Ma tovább néztem az ismerősnek tűnő nőt a klinikán, és miközben takartam be a meztelen testét, véletlenül a bal mellbimbójához ért a kezem.

harmadik biciklizés

Ébredéskor eszembe jutott egy mondat, azután egész nap azt ismételgettem. A nőket szeretem, mindig is a nőket szerettem, ezt mondogattam, pedig nem is emlékszem, mikor voltam utoljára nővel. Vagyis én igen, de a testem már nem. Reggelire két almát és egy kiflit ettem. Sokáig néztem a kés pengéjét, és mozgattam le-fel az arcom előtt, de nem tudtam eldönteni, barnának vagy zöldnek látszik-e benne a szemem. Időben beértem a klinikára, pedig kerülőúton mentem, pont szembe sütött a nap, és elkápráztatott a fénye. A vizit előtt még volt időm végignézni az ágyakon. Tegnapelőtt egy fiatal nőt hoztak be, kék-zöld foltokkal volt tele a teste, és már annyira átfagyott, hogy alig lehetett életet lehelni bele. A professzor többször is megvizsgálta, később egy ismeretlen orvos is megjelent, és miután hosszasan konzultáltak, úgy döntöttek, legjobb lesz, ha lekötözik. Sokáig álltam az ágya mellett, valahonnan ismerősnek tűnt az arca. Szépek legyenek az álmaid, csak ennyit suttogtam neki végül.

második biciklizés

Miközben jöttem hazafelé, át a hegyen, elfogyott a levegőm, és meg kellett állnom egy pillanatra. Egy fához támasztottam a biciklit, és megindultam befelé a rengetegbe, egyenesen a sűrűjébe. Minden nagyon fehér volt körülöttem, és az égből is ismeretlen fehérség szállingózott. Végig úgy éreztem, valaki a kezében tartja a kezem. Egy női hangot is hallottam, mintha azt kiabálta volna utánam, hogy Zoli, Zoli, de amikor hátranéztem, senkit nem láttam. Akkor eszembe jutott a tegnapi eset, és hirtelen kifutott a vér az agyamból. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamhoz nyúljak, és így is tettem. Durva voltam, és határozott. Gyorsan el is élveztem. Végül magamhoz öleltem az első fát, és a nedves tenyerem a kérgébe töröltem. Visszafelé találkoztam egy emberrel, aki fát lopni indulhatott, bólintottam neki, de ő szóra sem méltatott.

első biciklizés

Reggelire egy kiflit és két almát ettem. Miközben hámoztam le a gyümölcs héját, a napfényben megvillant a kés pengéje, és egy másodpercre visszatükröződött benne az arcom. Odanéztem, de hirtelen nem ismertem fel magam. Ma sokat dolgoztam, késő éjjel lett, mire sikerült mindent elrendeznem. Este mentem egy kört a biciklimmel, ragyogott rám a hold, nagyon hideg volt, de nem fáztam egy percre sem. Amikor a kört befejeztem, nagyot dobbant a szívem, mert mintha gondolt volna rám valaki erősen. Egy pillanatra a hangom is megbicsaklott, majd emlékképek sejlettek fel, nem tudom, hogy honnan. De mély volt mindegyik, és fájdalmasan szép. Fürdés közben egy apró tüskét fedeztem fel a bal mutatóujjamban, aztán addig szopogattam, amíg nyoma nem veszett végleg. Tegnap éjjel egy kápolnáról álmodtam, térden állva kellett imádkoznom sokat, hogy a lelkem megnyugodjon. Asszonyok szaladgáltak körülöttem fekete kendőkben, és a rossz fogsorukkal körbevigyorogtak. De végül csak megmenekültem.

tizenötödik biciklizés

Egy hirtelen ötlettől vezérelve biciklire pattanok, és nekiindulok a vakvilágnak. Úti célom nincs, de célom van: akárhol is, de Zoli nyomát megtalálni. Órákon át hajtok a hóesésben, fények jönnek velem szembe, és emberek rázzák az öklüket utánam, de engem semmi nem tud érdekelni, csak pedálozok előre rendületlen. Bejárom az ismerős helyeket, a parkokat, a ligeteket, mindenhol megfordulok, ahol Zolival együtt voltam, ahol Zoli a kezem fogta, ahol Zoli a nyelvével csiklandozta a nyelvem, ahol Zoli vállára hajthattam a fejem. És tudom, hogy nekem van igazam, és nem az uramnak. Zoli van, igenis létezik, és nemcsak én képzelem őt magamnak. És eszembe jut, mennyi érzelmet, mennyi szépséget, mennyi törődést, mennyi kedvességet hozott az életembe. Árkon-bokron átvágok, és biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálom. Aztán elsötétül minden, és amikor észhez térek, kék-zöld foltok vannak a karomon és a lábamon, fáj mindenem, a hajamban tüskék és levelek, semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a harapásnyom a combomon tőle származik. A hópelyhek lassan belepik a testem, és lassan minden fehér lesz körülöttem.

Azt hiszem, egy percem maradt, hogy írjak. Mit tudok ennyi idő alatt írni, amit eddig még nem írtam? Talán csak annyit, hogy szeretlek. Pedig sokszor leírtam az utóbbi időben, annak ellenére, hogy nem szoktam leírni, és mondani sem, de azért tudnod kell, hogy akárhányszor leírom, mindig újra és újra csak azt érzem, hogy tényleg nagyon szeretlek, és így még soha senkit, és így talán már soha senkit nem is fogok szeretni. És itt vége. Kezd nagyon hideg lenni.

Az UTV kamerája előtt vágott át az M1-M7-es beveztő szakaszán egy kerékpáros szombat reggel. A képeken feltűnt a kétszer négy sávos úton kerekező ismeretlen. Az ön- és közveszélyes akcióról videó nem készült, de a kép megvan.

Reggel fél kilenc körül a Budaörsi úton keresztbe halad egy kerékpáros, miközben a havas úton közeledik a BKV-busz, és két vélhetően gyorsabban haladó autó. A kamera látószöge miatt nem látszott, hogy az elválasztó terelőkorlátok megmászása után katasztrófaokozás nélkül átért-e a túloldalra, de balesetről nem érkezett a környékről hír.

http://kerekagy.blog.hu/2010/01/30/bringas_amokfuto_az_m1_m7_esen

tizennegyedik biciklizés

Amikor tükörbe nézek, látom Zolit a szememben. Már fent volt a hold, amikor ma találkoztunk, örömömben egy pillanatra a saját nevem is elfelejtettem, és tévedésből Ágnest mondtam. De az ablakot kinyitottam, hogy Zoli könnyebben bejöhessen. Erősen megmarkoltam a grabancát, hogy a párkányról ki ne essen, magamhoz húztam, és ha lehetetlen helyzetben is, de úgy mozogtam, hogy ő minél előbb elélvezzen. Aztán hagytam, hogy menjen, és arra gondoltam, néha nem is tudja, hogy én őt mindig látom. Úgy éreztem, nyálas lett a szám széle, de amikor a zsebkendőmmel odanyúltam, vércsík maradt az ujjamon.

tizenharmadik biciklizés

Ma az uram megkérdezte, szerelmes vagyok-e még mindig Török Zoliba. Nemmel válaszoltam. Pedig ha tudná, Zolit hol nem rejtegetem, maga is meglepődne. Olykor a kabátom belsejéből, olykor a szoknyám ráncai közül bújtatom elő. Mert előbújtathatom bármikor, meghallgatott engem a Jóisten. Megmutatta nekem az utat Zolihoz: megtaláltam ott fönt a magasban, és azóta el sem engedem. Egyszer még régen, felkerekeztem a hegyre, emlékszem, semmi nem tarthatott vissza, sem a hideg, sem a méteres hó, sem az uramtól való félelem. A Zoli bent ült a szobában, nézett maga elé, de aztán meglátott, és szó nélkül berángatott. Rögtön nekem esett, rögtön dugta is a nyelvét a számba, majd miután kihámozott mindenemből, a csúnyámba is beledugta, és addig nyalogatta, amíg onnan az utolsó csepp pinalét is kiszipogta. Akkor éreztem először, hogy elveszik a józan eszem. Azóta meg még jó néhányszor.

tizenkettedik biciklizés

Olykor azt hiszem, hogy Zolit csak álmodom. Pedig minden pillanatban érzem az ízét a számban, és minden pillanatban érzem a keménységét a lábam között. És érzem a nyelvét is, ahogy simogat, a fogait, ahogy néha finoman, néha durván belém harap, de leginkább a tekintetét érzem magamon, pedig tudom, hogy más nem is láthatja, hogy látom: a szemével követi minden mozdulatom. 

tizenegyedik biciklizés

Amikor Zoli ma megjelent, az uram éppen ott ült velem szemben. Cédrusfát égettünk, parázslott a szeme, és féltem, hogy ismét előveszi a korbácsot. Tényleg: még azt sem mondtam, hogyan nevezlek. Klára. Az én nevem Klára. És nem mindegy, hogy mire fekszel: nedves kőre, vagy kedves nőre, ezt tartsd észben. És imádlak, mondtam ma már? Mondtam? Tudod: memóriám, aki te vagy.

tizenegyedik biciklizés

Néha magam sem tudom, mi a való, és mi az, amit csak képzelek. Ma eljött Zoli, a hátsó ülésre ültetett, és mentünk egy kört a biciklivel. Aztán letepert, lerángatta rólam a szoknyám, a harisnyám és a bugyogóm, majd a lábam közé hajolt, és a nyelvével addig izgatott, amíg el nem élveztem a gyönyörtől. Sokáig tartott, de Zoli türelme nem lankadott. Amikor a csúcsra értem, egy pillanatra minden megállt körülöttem, csak távoli fényeket láttam ragyogni, és tudtam, a mennyekben vagyok. Nem tudom, a jövő volt az, a múlt vagy a jelen, de hogy Zoli ott állt velem szemben, ez mint a halál, oly bizonyos.

tizedik biciklizés

Csak egy vagyok a háremedben a sok közül, ne tagadd, mondtam ma Zolinak, de ő csak a fejét ingatta. És eljött a nap vége, és ahelyett, hogy elverte volna a fenekem, ő puszit nyomott a homlokomra.

zoli kocsit hajt

Zoli kocsiba pattant, aztán hirtelen elviharzott. Nem mondta, de tudtam, napokig nem láthatom. Azt is tudtam, messzire megy. És féltem, hogy soha nem jön vissza. Legszívesebben beültem volna mögé a hátsó ülésre, és nem szállok ki sohasem. Gondoltam, hogy biciklire pattanok, és utána eredek, de még azt se mondta, hova megy. Törölgettem csak a szemem, mert por szállt beléje. Legalábbis azt gondoltam, majd ezt mondom, ha valaki megkérdezi. De senki nem kérdezte, mert egész nap egyedül voltam. Az uramat se láttam. Sötét volt, és nagyon hideg. Lehetett vagy mínusz tíz. Próbáltam dörömbölni az ajtón, hátha valaki meghallja, de a falak csak azt visszhangozták, hogy Zoliii, hiányzoliii, hiányzoliii.

nyolcadik biciklizés

Ma váratlanul betoppant hozzánk Zoli. Az uram szerencsére nem volt itthon. Úgy meglepődtem, hogy majdnem hanyatt estem, de Zoli még idejében megfogott. Azt mondta, ma koncert lesz a házban. És egy egész zenekar jelen lesz. Mindenféle hangszer. Csak néztem, hogy mit akar. De ő csak mondta: fúvós, vonós, pengetős, pörgetős, ütős. Billentyűs nem, mert tudja, hogy azt nem szeretem. Fagott, furulya, lant, hárfa, gitár, hegedű, fuvola, meg a többi, amit csak el tudok képzelni. És minden hangszeren ő játszik majd. De Zoli valódi hangszerek helyett az én testem használta. Először is kiemelt a tokból. Minden egyes érintése, ahogy hozzám ért, gyönyörű hangként szólalt meg belőlem. Az én hangom lett a zene. És úgy játszott, de úgy, de úgy, hogy mindenki megirigyelhetné. És a Zoli pengetett, a Zoli fújt, a Zoli szívott, a Zoli vont, a Zoli pörgetett, a Zoli ütött. Elhúzta a nótám síppal, dobbal, nádihegedűvel. Azt sajnálom csak, hogy ezt a zenét soha, de soha senki más nem hallhatja. Sem a csettintéseket, a dobbantásokat, a szájbőgőzést, az oboázást. Az ajaksípokat, a nyelvsípokat. Nem láthatják a dobolást, a vonó játékát, a szextetteket. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire rajongok a zenéért. Meg a Zoliért persze.